Akkor már túl volt a nagy sikereken, a nagy megdöbbentésen, a Kassák-oratóriumon, nyilván nem igényelte senkinek a tanácsait, ha három felvonás, hát annyi, ha nincs szerinte elhagyható hang az operában, akkor nincs. Alkotni magányos szórakozás, ha szórakozás, és a magány megátalkodottá teheti az embert. Ma is mindig hosszúnak és eltúlzottnak hallom a Balassa-darabokat, már amelyiket hallom, de egy napon kiderülhet, hogy neki volt igaza.

Ma csak azt hallom, hogy néha megrészegül a komponista önmaga hatalmától, hogy ő dönti el, hány hangszer szól, és mennyi ideig. Érdekes, ha közben azt mondja, meghatja a XVII. századi zene bensőségessége, de a bevallottan erre a formára emlékeztető Pécsi concerto mégsem hat bensőségesnek. Egyszerűen túl hosszú hozzá. Át akarom élni a megrendülést, amikor a 301-es parcella szól, de a végén már azt hallom csak, hogy felrobban a szimfonikus zenekar, örülök, ha el tudom kapni a fejem egy-egy hangszer elől. És ilyenkor abba kapaszkodik az ember, amibe tud: Balassa kétségkívül profi módon hangszerel.

Ma hetvenöt éves Balassa Sándor, próbálok nem ünneprontó lenni. Csak azt tudom mondani, amit látok. Hogy kemény ember. Megy a maga útján. És azt is megkockáztatom, hogy ez az út érdekes, és sokkal izgalmasabb, mint ahol sok kollégája megy. Balassának abban igaza van, hogy van saját zenénk, saját örökségünk, amit elképesztő ostobaság volna elfelejteni, félretenni csak azért, mert a zenében ma nem ez a divat. Ha bármi érdekeset tudunk mondani, akár magunknak, akár a világnak, az nem az, hogy mennyire tudjuk utánozni a menő szerzőket és műveket, hanem hogy mi az, ami tényleg mi vagyunk, amit a világnak kell megtanulnia tőlünk. Ez a kézenfekvőnek látszó gondolat azonban néha ellenállást szül, néha hallgatást jelent, értetlenséget okoz, és végül a szerző még magányosabb, mint valaha. Keményedik, keménykedik, beleszilárdul önnön igazába. Vagy mániájába. Megy a maga útján.