Két hónapnyi csend után a Neo FM-en újra hallható a Bumeráng, minden idők egyik legnépszerűbb magyar rádióműsora, ami persze nem jelenti, hogy minden idők egyik legjobb magyar rádióműsora is ez volna. De legalábbis figyelemre méltó, hogy ebben az úgynevezett pluralizált és egyre több vizuális ingerrel támadó médiavilágban hosszú évek óta Boros Lajosékat, valamint csatolt részeiket hallgatja reggelente a rádiózó honfitársak nagy része. A hangokat. A Sláger–Danubius-frekvenciabotrány úgymond kitörése után konkrét népmozgalom alakult, volt koncert is a Bumerángért, több ezer autóról pedig csak hétfőn került le a piros szalag.

Azt hagyjuk, hány taxistól hallottam az elmúlt két hónapban, hogy az ORTT-nek az ő kurva anyját, meg így, meg úgy, mert nem reprezentatív a minta. De mégis fontos: akadt egy sofőr, aki megindultságában el is pityeredett, mikor kérdeztem, milyenek az új rádiók. Azért az szép kép volt, hulla készen hazafelé a Lánchídon, egy síró taxis társaságában, idebenn a könnyek, odakünn a hó hullt. Hogy ő addig bizony nem is hallgat rádiót, csak CD-t, míg nem jönnek vissza a „bumerángosok” – mondta. Jelentős érzelmi hőfokra lett ez az egész járatva tehát, működött a szolidaritás és médiagépezet, vagyis a kapcsolati háló. Alig volt nap bumerángos cikk nélkül – igaz, néha a szerkesztőségek maguk sem tudták, mit is gondoljanak pontosan erről az egészről, hétfőn ki a szemét, kedden ki az áruló, szerdán ki a jó fiú. Ezzel kapcsolatban mondjuk illúzióknak helye nincs: a híreket néha nem az élet gyártja, hanem a bulvár redaktor.

Hát most visszajöttek a „bumerángosok”, ilyenformán a szilencium utáni első adás az önünneplés jegyében telt, a „sziasztok, istenek!” kezdetű SMS-ek beolvasásával, de remekül elfért a műsorban egy talán Gabi nevű nő is, aki azt osztotta meg a hallgatósággal, hogy az ő párja bizony eszi a taknyát meg a koszt a körme alól. Aztán Imre olvasott be egy rémes alkalmi verset, „tudnák verset mondani még, a sztrájkról is, én ilyen nagy verses vagyok” – mondta Imre, de Bochkorék nem kértek a sztrájkból. Az már túl komoly lett volna, és egyébként is elmúlt, vagy csak sietünk, mert reggel van.

Amúgy semmi baj azzal, hogy vannak komoly és nem komoly reggeli rádióműsorok, lehet választani legalább, de azért kár, hogy a közszolgálat valahogy kimaradt a nagy reggeli lazaságból. Nem azt mondom, hogy Baló György folytasson pajzán dialógot a hírszerkesztő kislánnyal, vagy hogy Rábai Balázs gyártson szóvicceket, mert annak mindannyian csak a kárát látnánk, pláne az édes anyanyelv. A háziorvosok pontrendszeréről, meg a tévés tehetségkutatókról, valamint a nőgyógyászati és urológiai kezelés webes lehetőségeiről sem a Bumeráng modorában kellene értekezni a köz üdvére, persze. De azért megfeszülni se kéne mindig. Ez a Bumeráng tanulsága.

És ha most több százezer ember + a sírós taxis visszakapta a játékszerét, s a Bumeráng miatt többet mosolyognak reggelente, akkor a stáb megdolgozik a havi tizenegymilláért, végül is ennél sokkal többet kapnak emberek sokkal kevesebb munkáért, mondaná a demagóg, aki vagyok.

Ha csak a Bumerángon és lelkes hívein múlt volna, hétfő reggel tízkor egy boldogabb országba lépek ki az ajtón, de nem így történt, nem így szokott történni. Hiába a sok muhaha, attól még nehéz a mindenség. De talán a muhaha miatt könnyebb kicsit mégis. Nem tudnak lekötni az ilyen programok, de akit igen, az legyen boldog vele, hurrá, nyugtattam magam eleinte, csekély sikerrel. Akkor simultak ki teljesen a redők a homlokomon, mikor a sok altáji poén mellett még Hajdú Péter is sok sikert kívánt a Bumerángnak.

Szerencsére csak SMS-ben.