A koncert végén persze elmondható aljasul, hogy tudták ők, miért tettek éppen így, de közben az is kiderült, hogy talán mégsem tudták. A figyelmet és a felelősséget áttolták az énekesekre, akik erre a teherre egyáltalán nem voltak felkészülve, és énekesi szempontból az Oedipus rex egyetlen, bár jelentős kivételtől eltekintve el se hangzott. A jelentős kivétel Wiedemann Bernadett, akinek a hangjától zengett a terem, és akiben benne van a formátum, érzés, szív, akarat – minden, ami Iokasztéhoz kellett. A másik véglet sajnos pont a címszereplő volt, Cselóczki Tamás, aki nemcsak nyavalyatörősen énekelt, de miután bizonyos magasság fölött rendszeresen gikszerezett, amúgy sem túlzott bátorsága is az inába szállt, így megpróbált halk és még halkabb énekléssel elvergődni a tapsig.

Annyira rosszul azonban nem lehet előadni az Oedipus rexet, hogy ne tűnjön föl a különbség Stravinsky és Tóth Péter között. Nem mintha A helység kalapácsa nagy szenvedést okozott volna. Merész az ölet, hogy Petőfi legyen a librettista, még merészebb, hogy a kórus mellett nincsenek szólisták, a szerepeket a különböző szólamok adják. Persze még jobb lenne, ha a Kodály-kórusban markánsabban válnának el a szólamok. Mondjuk ha Bagaria a tenor, Fejenagy a basszus szólam, akkor jó lenne érezni a váratlanságból fakadó komikumot, amikor Bagaria vallomását Fejenagy dörgedelme szakítja meg. De a dörge delem sincs olyan nagyon megkomponálva, a fordulat pedig nincs elénekelve, sőt a szavak sincsenek artikulálva, így aztán ha valaki véletlenül nem a szövegkönyvvel a kezében hallgatja a zenét, nem is veszi észre, hogy történt valami.

Majdnem ugyanennyi erővel tudok szép részleteket is említeni, amikor Erzsókként a nők esküdöznek, hogy ártatlanok, mint egy izé, az igazán vicces, és szép Bagaria Airje is, a megfelelő időben aztán megszólal a Les Preludes, van fúga, még ha Hortyogófúgának nevezni egy kissé túlzás is, és Bartók meg Kodály, a magyar kóruszenei hagyományok kísértenek. Az egész mű, ha nem is éppen felvillanyozó, de kellemes, gondos, jellegzetes magyar színekkel. Csak a lényeget nem hallom, a karakterizálást, a karikírozást, a szélsőségeket és a váratlanságokat, amelyek egy humoros történet megzenésítésekor alapvető fontosságúak volnának.

Ezért kellemetlen A helység kalapácsa után az Oedipus rex.

Nem az a baj, hogy a két műben mennyi az egy kottaoldalra eső zsenialitás, mert nem kell folyton megrémülni a régi mesterektől. De Stravinsky egyetlen tételében tízszer annyi élet van, mint a hangverseny teljes első részében, és ezen az érzésen még Kocsár Balázs vezénylése sem tudott rontani.