Mi történik, amikor az ember áruvá válik? – fogalmazza meg az „évad kérdését” az 1964-es születésű Armin Petras, aki 2006 óta vezeti az ötvenes években alapított Gorkij Színházat. És sorolja is a klasszikusokat, Az öreg hölgy látogatását, a Velencei kalmárt és az olyan újdonságot, mint a Roberto Saviano Gomorra című sikerregényéből készített adaptációt, amely a maffia gazdasági hatalmát mutatja be. A 2009/2010-es évad mottója ugyanis „Az élet ökonómiája”. Vagyis azt kutatják, hogyan irányítjuk, vagy szenvedjük el az életünket a pénzügyek tekintetében.

A színház témája-anyaga a válság is. Társadalomtudósok nemzetközi csoportja három évig kutatta a Berlin és Hamburg között félúton, az egykori NDK-ban fekvő, húsz éve még 30 ezres iparváros, Wittenberge kudarctörténetét. A gazdasági szerkezetváltás következtében a városka lakossága majd felére csökkent, óriási a munkanélküliség és a szegénység. Négy drámaíró – köztük az intendáns – a wittenbergei kutatások eredményeit, a tudósokkal folytatott párbeszédet hasznosítva írta meg darabját. Így születik az évadban négy stúdiószínházi ősbemutató: mai német sorsokról, élethelyzetekről, túlélési stratégiákról. A színházi projekthez beszélgetések, viták kapcsolódnak. Az intendáns szerint nem az az elsőrendű szempont, hogy remekművek szülessenek. A lényeg az új utak keresése: „Szenvedélyesen érdekel bennünket az egyszerű, hétköznapi emberek története, azoké, akik a történelem sodrásában élnek”.

A Gorkij-imázs másik fő vonása éppen ez: a történelem.

– Olyan korban élünk, amelyben mintha nem éreznénk igazán, hogy ami velünk történik, az a történelem – véli Petras, akinek szülei négyéves korában települtek át az NSZK-ból az NDK-ba, s aki onnan ’88-ban távozott az NSZK-ba. A művész szerint Berlinnek elképesztően gazdag történelmi levegője van, hiszen porosz, náci, NDK-s múltja és össznémet jelene van. Nem a történelmükről folyó beszéd mennyiségével elégedetlen Petras, sokkal inkább a felszínes válaszok kedvelése boszszantja, és az, hogy a színházi kritika is a fekete-fehér állásfoglalásokat díjazza. Ők meg éppen azon dolgoznak, hogy a történelmi (és persze emberi) „pillanatokat” minden ellentmondásukkal együtt mutassák be.

Ami azonban számunkra tanulságos: rendkívüli intenzitással foglalkoznak a közelmúlttal, s ha nem találnak megfelelő színdarabot, regényeket adaptálnak. A 2001-ben meghalt Einar Schleef Gertrud című regényének színpadi verziója például az író édesanyjának élettörténetét meséli el a weimari köztársaság idejére eső fiatalságtól az NDK-s nyugdíjas évekig. Tavaly mutatták be a kommunista Werner Bräunig Rummelplatz (Vurstli) című hétszáz oldalas társadalmi tablójából készült darabot Petras átdolgozásában és rendezésében. A történet az NDK megalakulásától az 1953-as munkásfelkelésig ad betekintést a hírhedt uránbánya, a Wismut életébe. Többek között azért esett Bräunig művére a választása, magyarázza Petras, mert az ideológiailag elkötelezett író képes volt a maguk logikája szerint bemutatni a különböző társadalmi hátterű, motivációjú, meggyőződésű vagy éppen meggyőződés nélküli alakokat. Bräunig regénye azt kutatta, miért siklik ki folyton a szocializmus építése. Őszintesége azonban megbosszulta magát, és a művet a Német Szocialista Egységpárt 1965-ös kongresszusa betiltotta (a szerző alkoholizmusba menekült és pár év múlva meghalt), a szöveg csak 2007-ben jelent meg, hatalmas irodalmi szenzációt keltve.

– A Rummelplatz tulajdonképpeni főszereplője: a munka. Pontosabban az a gondolat, hogy a közös cselekvés révén valami új jön létre.

Ez az utópia nagyon foglalkoztatja Petrast, hiszen ma munkavállalók és álláshelyek, alvállalkozói láncolat és távmunka van, ám a munka közös tettként értelmezhetetlen. Pedig az emberek igenis vágynak a közösségi létre, közös cselekvésre. Nevetve mondja: például színházba is ezért járnak.

Armin Petras