A nagyok – másodkézből
Majdnem olyan volt minden, mint egy sima rockkoncerten.
Leszámítva persze, hogy a pultoslánynak fogalma sem volt róla, mi az a hosszúlépés. Neki a hosszú az annyira hosszú, hogy három deci bor és két deci szóda (ásványvíz). Még szerencse, hogy a „kisjéger” nem ad okot félreértésekre. A kisjéger mindenhol kis Jäger, csak az nem mindegy, hogy három vagy két cent. És persze abban is különbözött a 3. Tribute Fesztivál a sima rockkoncertektől, hogy utóbbiakon a zenekarok rendszerint saját szerzeményeiket vezetik elő nem kevés gitárzaj és mindenféle sikolyok kíséretében, míg a szombaton a Pe-Csában fellépő együttesek világsztár bandák dalait játszották-énekelték, többé-kevésbé az eredetihez hű modorban.
Némi fenntartással érkeztünk a Petőfi Csarnokba egyébként, mert nem nagyon szoktunk bízni az olyan rendezvényekben, amelyek plakátján két súlyos elírás is akad, már ami az est fénypontjait illeti. A Rage Against The Machine és a Mötley Crüe nevét sem sikerült pontosan feltüntetni, pedig egyik sem olyan nagyon bonyolult feladat, de ezen később könnyedén túllendültünk, mikor észrevettük, hogy senkit sem érdekel a nyelvtan, a szó hagyományos értelmében, mármint.
Mert mámorosan smárolókat azért szép számmal láttunk.
A minap Elvis-imitátorokat bámultunk a tévében, és azon morfondíroztunk, oké, oké, ő volt a Király meg minden, még ma is sokan kíváncsiak volnának rá, de hogy van az mégis, hogy emberek nem is olyan kis csoportja ténylegesen mások utánzásából él. Akikre egyébként általában cseppet sem hasonlít. Ez utóbbi részletkérdés, mondják a hivatásos opponensek, a lényeg: a tisztelet, amely az imitátorokból süt, sütöget. Hát ha csak úgy nem.
A 3. Tribute Fesztivál kapcsán is a tisztelgés szó jut eszünkbe legelőször. Meg az alázat. Mert ahhoz azért nem kevés kell nevezett erényből, hogy saját ambícióinkat, ötleteinket, harmóniáinkat és egyebeinket félretéve mások dalainak begyakorlásával és minél hitelesebb előadásával töltsük azt a drága időt. Persze a tribute zenekarok nem csupán szolgai másolatai az eredeti bandáknak. Mutatja ezt például a Hollywood Rose példája, amely a Guns N’ Roses nevű, méltán népszerű együttes da lait nemcsak leblattolja szépen, de hozzájuk is mer nyúlni.
Hatalmas ötleteket azonban nem láttunk a szombati koncerten, és nyilván nem csak azért, mert a Guns-tribute-banda neve nem szerepelt a plakáton. Húsz zenekar lépett fel három színpadon, ez már nagyipar, showbusiness másodkézből, nem pedig füstös klubocskában lenyomott haveri hangverseny. Szerencsére a playback még nem kúszott be a tribute soraiba.
A szombati feszten az egyébként majdnem elérhetetlen legnagyobbak lettek megidézve, mások mellet a Motörhead (Motörhand), a Deep Purple (Cry Free), a Metallica (Magnetica), a Megadeth (Vortex), a Queen (Queen Unplugged Project), a Sex Pistols (Szeksz Pisztolz) vagy a Children of Bodom (Bastards of Bodom) kedves, visszafogott és könnyfakasztó nótáit hallhatta, aki leperkálta a belépő árát, ami húsz koncertért cserébe egyébként egyáltalán nem is tűnt olyan eltúlzottnak. Az olykor vicces nevű együttesek (Iron Majdnem, AB/CD) tehát tulajdonképpen jó szolgálatot tesznek, mert, khm, testközelbe hozzák a zene élményét azoknak is, akik az életben nem jutnának el egy külföldi rockfesztiválra, hogy lássák kedvenceiket, sőt esetleg a nem piti jegyárak miatt még az olykori budapesti szuperkoncertekre sem férnének be.
A nagyokat adják, csak épp kicsiben.
