A digitális világ ura
James Cameron (legjobb rendező) és az Avatar (legjobb film, dráma kategória) Golden Globe-díja és egyre valószínűsíthetőbb Oscarjai is ezt jelzik: az álomgyár és hívei az új Mágus előtt tisztelegnek. Az új Spielberg, mondják egyre többen, vagy kicsit gúnyosabban Spielberget emlegetik amolyan Cameron-előfutárként. Tény, egy időben mindketten tudták, milyen nyersanyagból lehet a legtöbb pénzt kihozni, majd amikor épp eleget csörömpölt a kassza, akkor már volt idő az unalmasabb és körülményesebben megtérülő értékek felé fordulni.
Persze, nyavalyoghatunk itt hosszan, hogy az Avatarral a színész nélküli film kap ismét piros pontos visszaigazolást, a byte-ok ülnek tort a pepecselős, régi s még emberi léptékű iskola felett. Felhozhatjuk, hogy a forgatókönyvben csekély olyan fordulat lelhető fel, amit ne láttunk volna A farkasokkal táncolóban vagy Az utolsó szamurájban. Vagyis inkább tűnik elcsent vázlatnak az egész, semmint kiérlelt műnek. De: nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a világ bevételeket összesítő toplistáit jelenleg két Cameron-alkotás vezeti: a Titanic 1,8, míg az Avatar eddig 1,6 milliárd dollárt kalapozott össze. Az utóbbi ráadásul egy letöltős-megosztós világban hozta vissza a nézőket a mozitermekbe. Ha van tehát miért ünnepelniük a nagyobb stúdióknak, hát ezért biztosan. És még az is lehet, hogy ez lesz minden idők legdrágább zöld kampánya. Amit nem ért el a Greenpeace, Al Gore Kellemetlen igazsága vagy a többi, sztárral felvértezett ökofilm, azt eléri a korai impreszszionistákra hajazó fantasy. Belénk égeti végre naiv, ám annál megszívlelendőbb igazságát: ne bántsd az erdőt, mert ő is érez. Vagyis van az a számítógép-generálta látvány, amely felébresztheti bennünk a lelkiismeret-furdalást a szétdobált reklámszatyrok felett? Sokatmondó, hogy a dokumentumfilm, a valóság képei erre már kevésbé képesek. Döbbenetet talán, de önvédelemre is használható hisztériát már nem tudnak kiváltani.
Sose hittem volna, hogy egyszer a Titanic Oscarjait fogom védeni, pedig az Avatarral szemben még a megkomponált, manuális giccs is több filmes jelleget volt képes felmutatni. Akkor könyveljük el végképp: a korábbi, megmosolyogtató próbálkozások után mégiscsak ez lesz a jövő? Filmavatárok lépnek a valódi mozgókép helyére? Ez volna a történelmi tett, és nem Tarantino szerepjátékos, frivol mozija? Pedig, ahogy ez most kinéz, az utóbbi jelenleg csak Christoph Waltzban (legjobb mellékszereplő) reménykedhet.
Minden más, sajnos, mellékes. Szomorkodhatunk, persze – ami a színészdíjakat illet – George Clooney miatt, de JeffBridges, Meryl Streep és Robert Downey jr. elismerései könynyen feledtetik velünk a bánatot. Hiszen az utóbbi szintúgy egy digitális trükkökkel felálló, középszerű filmben mutatta meg: a sármot még nem lehet programozni. Az vagy van, vagy nincs.
Ami most biztosnak tűnik: a film a tengerentúli boszorkányműhelyekben egyre kevesebbek számára lesz az, ami eddig volt. Ismerve az álomgyári logikát, amint egyre olcsóbbá válik az avatári technika, úgy árasztanak majd el bennünket a na’vik utódai. A klaszszikus mozi pedig egyre inkább hóbortnak tetszik majd, nevetséges pénzkidobásnak: színészekkel, történettel, drámával. Hiszen mit is kezdenénk egy 3D-s Aranypolgárral vagy digitális Psychóval? Csak néznénk, mint a moziban...
