Zenekari előjátékkal kezdődik az Úri muri előadása a Nemzeti Színházban. Okkal. Szinte csak Kovács Márton zenéje játssza el mindazt, amit Bezerédi Zoltán rendezése szemlátomást célul tűz ki. Nem illusztrálja, még kevésbé gúnyolja az úri mulatozást, nem a közismert nóták megszokott változatait szolgáltatja, hanem a magyar zene mélyebb rétegeiből vett eredeti színekkel elbeszéli, átélhetővé teszi a történet minden torz, groteszk fájdalmát.

Az előadás egyébként azt az utat járná, talán folytatná is, amelyen két évaddal ezelőtt Vidnyánszky Attila Debrecenben, Rusznyák Gábor pedig Kaposváron indult el. Ezúttal sem Móricz drámáját adják elő, hanem a regényből készült szövegváltozatot (dramaturg: Merényi Anna és Perczel Enikő). Ez a mai színházi divatnak megfelelően nem olyan pontos, erőteljes, lényegre törő, mint amit az író jó hetven esztendeje elképzelt, hanem töredezett, sejtető, a látványra és a játékra sok mindent bízó. Menczel Róbert díszlete viszont sokat bíz a néző szemére és fantáziájára. Aki felismeri az előadás szövegkönyve szerinti „mocsárra épült kocsmát”, az nyilván másként éli végig a játékot, mint aki a nádast – esetleg a nézőtér valamely távolabbi pontjáról – gabonamezőnek sejti, a gyakran süllyedő és emelkedő díszletelemeket pedig a technika puszta fitogtatásának véli, a színpad közepén meg mindössze üres deszkapadlózatot észlel. Márpedig a szöveg inkább a nyári hőségben kitikkadt, kemény, szikes, szilárdságában mozdíthatatlan, de könnyen lángra kapó táj képzetét sugallja, mintsem a víz fölött lebegő, bizonytalan, elsüllyedéstől fenyegetett világot. Inkább a tűztől, mint a víztől kellene itt félni. A szöveg, a játék, a rendezés azonban nyilván számít az utóbbi képzettársításokra.

Szakhmáry Zoltánt a két nő közötti őrlődésen kívül nem elsősorban az anyagi gondok nyomasztják, sokkal inkább ez a jelképes mocsár, meg a Csörgheő Csuli vezette környezet színvonaltalansága. Az anekdotákból, tréfákból, a gazdálkodásra tett megjegyzésekből apránként, de módszeresen kibontakozó durvaság, barbárság, betokosodott és elszánt elmaradottság. Stohl András azonban Csulit több, össze nem csiszolt rétegből állítja elő. Könyörtelenül kegyetlen, mint egy keretlegény, érzelgőssége viszont legfeljebb paródiának megy el. A többi főbb szereplők játéka is olyan benyomást kelt, mintha félútig jutottak volna el abban a nemes törekvésben, hogy a szerepekről lehántsák a rájuk rakódott hagyományt, a megrögzött kliséket. Már nem hasonlítanak nagyon azokra a szokványos dzsentrikre, akiket a magyar színjátszás évtizedek alatt kimunkált, de még nincs meg mélyebb, s még kevésbé ma is érvényes igazságuk. Különösen nehéz helyzetben van László Zsolt. Móricz a regényben folyamatosan beszámol Szakhmáry érzéseiről, gondolatairól. Ezek vezetik el azokhoz a fontos felismerésekhez, amelyek miatt végül főbe lövi magát.

Az előadás szövegébe ezek alig férnek bele, szöveg nélkül pedig nemigen játszhatók el. Így az öngyilkosság csak azért nem meglepetés, mert tíz óra felé manapság már várható az előadás vége. Schell Juditnak sem sikerül Rhédey Eszter, a kétségbeesetten féltékeny feleség egyetlen jelenetébe meggyőzően belesűrítenie e bonyolult asszonyi jellem teljes lelki rétegzettségét. Martinovics Dorina szerencsésen megszabadul a Rozika szerepéhez tapadt sok évtizedes negédtől, de e nélkül a lány őszintén naiv romlottsága kissé száraz marad. Jelentékeny tud lenni viszont néhány gondosan kidolgozott kisebb alakítás. Garas Dezső, Kulka János, Lukáts Andor, Hevér Gábor, Bánfalvi Eszter és Szatory Dávid e. h. markánsan és eredetien színezik a képet.

Móriczot nem pusztán önértéke okán lenne fontos a mai színházban igazán életre kelteni, s főképp nem azért, mert az idén lenne százharminc éves, hanem mert vele a magyar múlt, a magyar kultúra lényegi hagyománya éledne fel. Eleven jelenléte egy újabb keletű kulturális szakadékot segíthetne betemetni. A Nemzeti Színház mostani előadása inkább átugrani próbálja a mélységet. Vagy lebegni fölötte.

Stohl András és Gáspár Kata