Illúzió, de varázslat nélkül
Pedig a Jacksont megszemélyesítő Tej’ai Sullivan és a többiek sokat dolgoztak: tulajdonképpen lépésről lépésre lemásolták a Bad- és a Dangerous-turné jó néhány dalának előadását.
Kezdve attól, ahogyan Michael a koncertnyitó Jam elején megjelenik a színpadon, mozdulatlanul fogadja az ovációt, majd lassú mozdulattal leveszi a napszemüvegét. Csakhogy épp az hiányzik, amitől ez a belépő grandiózus volt annak idején: Jackson személye, a hosszú percekig tartó őrület, amelyet puszta megjelenésével, egyetlen mozdulat nélkül is kiváltott, illetve a rajongók ájulásig tartó eksztázisa.
Persze, nem jogos mindezt számon kérni egy hasonmáson, de mégis, valahogyan ezt az illúziót kellett volna kelteniük, hiszen a nézők többsége erre váltott jegyet. Ráadásul az előadás meglehetősen vérszegénynek indult: kicsi színpad, tulajdonképpen díszlet nélkül, négyfős zenekar plusz két vokalista, némi fénytechnika. Tény, hogy Jackson is csak négy táncossal adta elő a dalok többségét, de ezek a táncosok most jelentéktelennek tűntek a színpadon. Tej’ai Sullivan hasonlított ugyan a sztárra, a mozdulatokat kétségkívül ismerte, ám valahogy hiányzott az igazi hasonulás: a varázslat. Ráadásul a műsor első felében elhangzó dalok nagy része nem a legismertebb slágerek közül került ki, így a nem fanatikus rajongók az ismerős zene hiánya miatt sem tudtak igazán tűzbe jönni – nem csoda, hogy a bevett közönséghergelő kérdésre, „Élvezitek a show-t?” nem túl lelkes kiabálás volt a válasz. Nem túl jól sült el a She’s Out Of My Life előadása sem: a nézőtérről felhívott lány valószínűleg (sok nézőhöz hasonlóan) nem tudta, hogy az eredeti show-nak része volt Michael „elérzékenyülése” a végén, így aztán zavarában a haját igazgatva próbálta kideríteni, mi baja a túl sokáig guggoló és hallgató énekesnek. Ezután néhány régi Jackson 5 dal következett, majd nagy meglepetésre húsz perc szünet.
De ezután mintha egy másik csapat tért volna vissza: a kivetőkön a Black Or White klip bevezetőjével kezdődött a program, a dal első taktusaira pedig megindultak az addig békésen székeiken ücsörgő rajongók a kordonok felé. A szám végére az alsó szektorok nagy része már állva hallgatta a koncertet. A táncosokról kiderült, hogy hatalmas szaltókra, látványos mozdulatokra is képesek, a zenészek életre keltek, a közönség pedig az első igazi őrjöngés- meg tapsféleséget produkálta. Ebben nyilván segített, hogy innen már az slágerek következtek. Ennek ellenére időről időre sikerült valamivel lelohasztani az épp csak felcsigázott embereket – például amikor „Jackson” már-már idegtépően lassan öltözött át a színpadon a Billie Jeanhez. De abban legalább kiderült, hogy Sullivan tényleg meg tudja idézni Jacksont, még akkor is ha időnként a vokalisták le is énekelték a színpadról.
A gyerekekkel előadott Heal The World után levonultak a zenészek, s a közönség egy része hazaindult. Pedig ezután jött a ráadás, benne a Thrillerrel: ebben végre feltűnt egynéhány komolyabb kellék (két koporsó) és a négy táncos is látványosabb jelmezeket öltött. S az immár kultikusnak számító táncmozdulatokkal sikerült életet lehelni, energiát vinni a koncert végébe.
Így kellett volna kezdeni.
