Ha meggondoljuk, mi minden történt Fekete Gyulával, ha csak a nagyját átgondoljuk annak, amihez köze volt, amivel megütközött, aminek örült és amitől szenvedett, ámulhatunk. Nagy életű, izgalmas személyiség, az újabb magyar irodalom sokszor vitatott, különleges alakja volt.

Kezdjük ott, hogy a tudományos-fantasztikus művektől a drámáig, publicisztikától a novellákon, szociografikus regényeken, dokumentumgyűjteményeken át a gyermekversekig minden műfajban otthonosan mozgott. A kritika leginkább Az orvos halálát méltányolta (ezt meg is filmesítették, több nyelvre lefordították). Konfl iktusainak javát, széles körű ismertségét, elismertségét azonban nem szépirodalmi műveinek, hanem publicisztikai írásainak, vitairatainak, emelt hangú jegyzeteinek köszönhette. Leginkább rádiós sorozatának, az Egy korty tengernek, a Száz korty tengernek, aztán az Elfogultságaim térképének, a Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról című kötetének, s az olyan gyűjteményeinek, mint amilyen az Éljünk magunknak?, a Mindene megvan?, a Levelek a magányról vagy a Boldog házasságok titkai.

Az volt a véleménye, hogy irodalom csak annyira létezik, amennyire a mindennapokban, az emberek életében jelen tud lenni. Úgy találta aztán, hogy a szóhoz sosem jutó, könnyen félreállítható, elhallgattatható embereket képviselve ott kell lennie a hatalmi, hatalomközeli pozíciókban is, hogy ne maradjon erőtlen maga is. Ezért aztán sok mindent vállalt. Ifjúsága idején a Nemzeti Parasztpártban, a Magyar Dolgozók Pártjában, a rendszerváltás előtt az írószövetség, a Hazafias Népfront, 1988-tól az MDF elnökségében, 1990-től a Magyar Néppárt élén, a Magyarok Világszövetségében, 1992-től a Magyar Újságírók Közösségében, 1993-tól a Magyar Út Körökben, ahol alelnöki posztot tölt be. S ha Csurka Istvánt nem is követte, a Magyar Fórumot is publikációs fórumának volt hajlandó tekinteni. Darázsfészekben találta magát.

Kellemetlen, kibírhatatlan embernek tartották, akivel csak ideig-óráig lehet együttműködni, akivel előbb vagy utóbb kenyértörésre kerül a sor. Ráadásul mindent meg is írt, mindent megosztott a közvéleménnyel. Soha nem adott fel és nem bánt meg semmit. Kötött kompromisszumokat, hibázott is, hogyne, sokat és olykor nagyot, ám gyakran hangoztatott meggyőződése szerint elveit, eszméit, értékeit és normáit sose vetette alá semmilyen hatalomnak, tekintélynek, érdeknek, időleges érvényű megfontolásnak. Vagyis nincs azon mit csodálkozni, hogy minduntalan belekötöttek, s azon se, hogy az elmúlt évtizedben már egyre mélyülő csönd vette körül.

Nem, nem ő kedvetlenedett vagy fáradt el. Kívülrekedt. De nem adta fel. Szélrózsa címmel lapot indított. Visszhangtalan maradt. Mindenét pénzzé téve könyvsorozatot adott közre, az Örökségünket, amelyben háromtucatnyi író kapott lehetőséget összeválogatni egy-egy kötetnyit életművéből az utókornak. Hiába. Utóbb a magyar társadalom sorskérdéseknek nevezett dilemmáit nyilvánosan átgondoló, kikerülhetetlenné fogalmazó iratait, az elmúlt hetven év elaborátumait, nagy hatalmú emberekkel lezajlott találkozásaival kapcsolatos feljegyzéseit közreadó, közel háromezer oldalas kötetet készített elő. Talán fölöslegesen. Pedig történelmi forrásmunkának szánta.