Groznijban született, kislányként azt hitte, hosszú élete végén ott is hal majd meg. Tíz évvel később azt gondolta, hogy tényleg ott hal meg, de fiatalon. Ám a bombák végül „csak” az otthonát pusztították el, a család megmenekült.

– Amikor az első háború után hároméves munkával újra felépítettük a házat, azt gondoltam, ötven évig állni fog. Két hónapot laktunk benne, amikor újra lebombázták, ahogyan a testvéreim házát is – Ramnat Hasieva nyugodt hangon idézi fel az emlékeket. Ma már tudja, hogy nem Groznijban fog meghalni, sem idősen, sem fiatalon. A negyvenéves asszony kilenc éve Moszkvában tanít egy általános iskolában orosz irodalmat. Befogadták, de idegennek érzi magát. Itt fog élni, de nem ez az otthona.

– A város szélén éltünk egy nagy házban, a páratlan oldalon. A páros az oroszoké volt, bár ez akkor nem tűnt fel. Gyerekkoromban, az iskolában sosem néztük, ki orosz, ki zsidó, csecsen, azeri, grúz. Beszélgettünk, barátkoztunk, éltünk. Szovjeteknek neveltek minket – mondja Ramnat, bár a felszín alatt valami mindig fortyogott: a nagyszülei gyakran mondták, hogy „majd a harmadik háború után eljön az aranykor”, igaz, Ramnat akkor sem értette, milyen harmadik. Aztán ott volt a Csecsenföldet az Orosz Birodalom számára meghódító – és a „Rettegett” jelentésű Groznijt 1816-ban megalapító – Alekszej Jermolov szobra, amit az 1970-es években rendszeresen megrongáltak. – Éjjel ledöntötték, nappal visszaállították. Talán egész készletük volt Jermolov mellszobrából. Mi hódítónak tekintettük, az igaz, de ezek az akciók nekem inkább vicceseknek tűntek, mint veszélyeseknek – mondja Ramnat. – Aztán egyszer csak, 1991-ben fontos lett, hogy ki csecsen, ki orosz, de én akkor sem hittem, hogy vér fog folyni – Ramnat éppen akkor fejezte be a grozniji egyetem orosz szakát, úgy tervezte, otthon fog tanítani. – Egy nap fegyveresek jöttek a hegyekből, saját zászlókkal, szólamokkal, tüntetésekkel a függetlenségért, de én csak legyintettem rájuk.

Aztán jött Dzsohar Dudajev csecsen elnök, egykori szovjet tiszt, akivel orosz rakéta végzett, majd Aszlan Maszhadov, aki úgy tűnt, Borisz Jelcinnel le tudja zárni a háborút a haszavjurti békével, lényegében függetlenséget biztosítva Csecsenföldnek.

– Addig fél éven át bujkáltunk a környéken, mert a házunk folyamatosan tűzvonalban volt. Mégis reménykedtünk, hogy megmarad. Ahogy hittünk Maszhadovban is, szavaztunk is rá. – Mindkettő tévedés volt. A ház megsemmisült, a béke nem lett tartós, miután Maszhadov nem tudott úrrá lenni a klánokon. 1999-ben Samil Baszajev terrortámadásaira hivatkozva Moszkva új terrorelhárító akciót indított. – Utolsóként jöttünk el Groznijból, már újra bombáztak. Még egyszer visszamentem, orosz katonák között, azt mondtam nekik, hogy orosz vagyok, külsőre úgy is nézek ki. Halottakon lépdeltem át a romok felé. A szomszédok holttesteit húzkodtam össze, hogy eltemessük őket. Nem is tudom, hogyan jártam meg a poklot.

Ramnat hangja csak ezután csuklik el.

– Sosem felejtem el a menekültáradatot Szondzsánál. Gyalog, szekéren, autóval. Egy férfi talicskán tolta futva a 80 éves anyját, a néni kezében csomag. Emberek, kutyák, macskák, tehenek rendezetlen sorban, amikor hirtelen feltűntek az orosz katonai gépek. Ez volt a legfélelmetesebb, amit valaha láttam: a tehetetlen menekülők tömege, amelyre bombákat szórtak.

Ramnat nagy levegőt vesz, majd megnyugodva beszél arról, hogy őt nem érdeklik a zászlók, hogy ki miért harcolt, csak nyugodtan akar élni.

– Itt az iskolában csak egyszer volt, hogyegy szülő tiltakozott, amiért egy csecsen tanít a gyerekének irodalmat. De az iskola és a gyerekek kiálltak mellettem, hálás vagyok nekik. Többé ilyen konfl iktusom nem volt, de sok csecsennek igen.

Bár Moszkva sosem lesz igazán az otthona, Ramnat szerint sokat javult a csecsenek megítélése. A rendőrök már nem kezelik az utcán „terroristaként” őket, mint néhány éve, amikor több ismerőse is hónapokra őrizetbe került, mert robbanószert „találtak” a rendőrök az autóikban egy-egy közúti ellenőrzésen.

– De a 15 éves unokaöcsémben genetikailag ott a félelem. Pedig már Moszkvában nőtt fel, oroszul is jobban beszél, mint csecsenül, az iskola is befogadta, ám az utcán mégis fél.

Ramnat édesanyja Groznijban maradt, a család felépített egy kis házat, most a hiteleket fizetik.

– Állami segítséget nem kaptunk. Igaz,sok minden épült újjá Groznijban, de én szomorúan megyek vissza, látva a fiatalok elvadult, kiüresedett tekintetét. Hangoztatják a vallásosságukat, de nem hisznek benne, erőszakot igazolnak vele, de az hazugság. Én muzulmánként is békét akarok.

Ramnat Hasieva nagy levegőt vesz, majd megnyugodva beszél arról, hogy őt nem érdeklik a zászlók, hogy ki miért harcolt, csak nyugodtan akar élni