Mondjuk egy forgatókönyvet, amelyben elmondható párbeszédek vannak. A magam részéről utoljára az Egy csók és más semmi című halhatatlanban hallottam olyan társalgásokat, amelyekben folyton el kell mondani az előzményeket, hogy a nézők értsék, miről is van szó. De ezek a „végre megmondhatjuk apámnak, hogy már fél éve férj és feleség vagyunk” mintára készült társalgások kifognak még Dobó Katán is. Akire egyébként nem érdemes rossz szót vesztegetni, nem is igen lehet, mert ha görcsösen is, de nagyon akarja a szerepet, nagyon be szeretné bizonyítani, hogy ő igazi színésznő, és tulajdonképpen sikerül neki. Arról nem beszélve, hogy mennyivel rokonszenvesebb ez a hozzáállás, mint Kern Andrásé, aki meg se próbál semmit, áll kidüllesztett pocakkal, és azt hiszi, hogy ez már önmagában véve is akkora öröm a mozinézőknek, hogy fölösleges megzavarni őket bármi egyébbel.

Az embernek az az érzése, hogy igazi produceri filmet lát, összeszedtek néhány embert, akikkel szeretnének dolgozni, akikben meglátták a közönségvonzó erényeket, betették őket egy filmgyártó gépezetbe, és ez jött ki belőle. Az érzést erősíti, hogy a producer asszony fényképe ott lóg a falon, felügyeli a butaságokat, amelyeket egymásnak mondanak a hősök cigarettázás közben. Nyilván megcélozták a külföldi Kernrajongókat is, mert a szereplőknek olyan nemzetközi neveik vannak, mint Patrik, Elza, Alex és Rusty(!), nehogy már ezen múljon az Oscar-jelölés.

Ezzel szemben a heti másik filmbemutató, a Doktor Parnasszus abszolút rendezői alkotás, harminc másodperc elteltével lehet tudni, hogy Terry Gilliam a szellemi vezér. Ő az, aki szerint az utcán háló, rongyos emberek különféle titkok tudói, egy rejtélyes világ küldöttei, és, ugye, ő volt a Monty Python-sorozatban a rajzok készítője. Mostanra jutott el a filmgyártás technikája odáig, hogy a rajzokat filmmé lehet változtatni, lehet mondjuk százméteres létrán közlekedni a képzelet birodalmában, hétmérföldes léptekkel. A történetnek éppen csak anynyi a baja, hogy nem vezet sehová, Imagináriumból lassan visszacsöppenünk a valóságba, és ez a Gilliam-elképzelte boldog hétköznap annyira szánalmasan és kispolgárian angol, hogy ennél még színes ruhába öltözött csavargónak is jobb lenni. De a megoldatlansághoz vezető úton mégis olyan színészekkel csámborgunk, mint Christopher Plummer, Tom Waits, Heath Ledger, Jude Law és Johnny Depp. Kicsit amolyan Terry, a csodák csodája-film, értelme nincs, de nagyon úgy tesz, mintha lenne, és ennyi körülbelül elég. Okosabb ámulni, hogy micsoda fantáziája van ennek az embernek, és mindennek a megmutatásához kiket talált meg becsalogató embernek, legyen ünneprontó, aki azt mondja, hogy voltaképpen unalmas ez az egész.

A Doktor Parnasszus egy kicsit amolyan Terry, a csodák csodája-film