– Szervusz főszerkesztő úr, de régen láttalak! – fogadott minden alkalommal.

– Szervusz főigazgató főorvos úr, hogyvagy? – válaszoltam.

Üdvözlégyeink hamiskodások. Főszerkesztői helyett más delikát bajokkal vertek az istenek, jártam is nála eleget. És kevesebbet tudtam tódítani, mivel ő volt igazgató meg főorvos is. Viccobulusokban fizettük neki a „hálapénzt”, csak hűséges aszszisztensnője, Judit tűrőképessége jelentett némi cenzúrát, de ő sem tudott annyira elmélyülni a receptírásban, hogy legalább összeszorított szájjal ne nevesse el magát.

– Nem jársz jól velem – próbált lebeszélni az írásról –, annyi minden ment át a mi „húszas” generációnkon, hogy úgy formáljuk a történetet, ahogy szerettük volna, hogy megessen.

Orvos édesapja Ferenc József-ösztöndíjért hálából önként jelentkezett a frontra. Támogatás nélkül nemigen szerzett volna diplomát, mert elkártyázta a birtokot. Végül a doktor úr lett a császár legjobban dekorált magyar orvosa. Ő igazította a pályára a fiát, aki erdész akart lenni.

– Tudsz kártyázni?

– Nem. Dorgáltak, ha kártyával láttak.Pedig már nem volt mit elkártyázni.

Na de a nagypapa nevét viseli, a német eredetű Albertet, aminek a jelentése ugyan nem kártyás, hanem nemes, fényes; hét unokája egyike meg is örökölte. A háború 1944 májusában még utolérte. Nyolc hónap frontszolgálat, egy év fogság. Érettségi képe a mama ágya fölött már fekete gyászszalaggal volt átkötve. Építészmérnöknek tanuló öccse miatt neki is Pestre kellett beiratkoznia, hogy kevesebb legyen az albérlet. Végül négyen fagyoskodtak a zsírpapírral „üvegezett” ablak mögött.

– Hat évtizede mit tanítottak?

– Alázatot és empátiát. Haynal professzor azt mondta: a beteg rávezet a diagnózisra, ha hagyják beszélni. Látás, hallás, tapintás, szövegelés! Csodálatosan felkészültek a mai fiatalok, de az őrült rohanásban mindent a gépekre bíznak. Kiss prof a negyvenes évek végén megjósolta: maguk még megélik, hogy a beteg bemegy a csőbe, és lelettel a kezében jön ki. A nyakunkba nyomott esztelen adminisztrálás is az orvosbeteg kapcsolat rovására megy.

A Pázmányon 1951-ben doktorált. A Fodor Szanatóriumban – ma Országos Rehabilitációs Intézet – kezdett, ahol nem volt szabad leülni a főorvos jelenlétében. Generációk óta szokott dolog volt ez máshol is. 1956-ban a gyűlésen jelen sem lévő fiatal adjunktust választották meg a forradalmi bizottság elnökének. Nem tüntetésre, lövöldözésre, hanem a kórház és betegei ellátásának szervezésére. A következő évben az alagsori férfifürdőben csaptak le rájuk a pufajkások... „az „ellenforradalmárok” a szanatóriumokban” bújtak meg. Mosakodtak egy fűtővel, amikor rájuk törtek.

– Ott álltunk meztelenül, tudva, ha valakit el akartak vinni, a zsebében „találnak” egy revolvert. És a köpenyeknél megszólalt a pufajkás csipogója. Kitört a frász: most bevisznek két-három évre! A fűtő a köpenyem mellé akasztotta a kék köpenyét, és annak zsebében volt a dóznija!

Emlékezetesebb eseménye 1957-nek, hogy megismerkedett egy orvostanhallgató betege tankörtársával, a 11 évvel fiatalabb Czeglédi Ágnessel. Ő lett három gyermekük anyja, már dédmama is. Dicsérem a férjét, hogy megtudjam, mit gondol róla.

– Maguk nagyon vonzó embernek tartották, de én mentem Bercihez feleségül!

– Féltettél a többi nőtől – évődik a férj.

– Azok okosak!

– Tényleg féltette? – szólok közbe.

– Az autóvezetéstől. Huszonöt éve nagyon kell az egészségére is vigyázni. Voltam a körzeti orvosa is, és a havi 86 forintot megkaptam utána a biztosítótól. Nagy biznisz volt.

Annak idején még két négyéves ciklus után az adjunktusnak tovább kellett lépnie. A forradalmi bizottság elnöke nem kaphatott Pesten állást. A mátraházi tüdőszanatóriumba szegődött, amit Horthy Miklós hiába építtetett a lányának: Paulettet 37 évesen elvitte a tbc. (Közkórház csak azért készült, hogy kendőzze a kormányzó családi költekezését.)

– Tbc sem lenne már, ha a nyomor nem éltetné egyre súlyosabb formában. Kipusztult a skarlát, a torokgyík, és jönnek az újak, például az AIDS. Kezdő koromban a hepatitis is csak gyomorrontásnak számított, citrommal gyógyították. Rehabilitációra a tbc osztályra kerültem, így lettem tüdőgyógyász, pedig úgy féltem fél éven át, hogy a könyökömmel nyitottam az ajtót. Mátraházára 1959-ben kerültem főorvosnak, a család maradt Pesten, pedig Paulette lakrésze volt a főorvosi lakás. De a feleségem előrelátóbb volt: „A gyerekek hóban hogy fognak iskolába járni Gyöngyösre?”

1964-ben is „csak” körzeti orvosi állást kapott Óbuda hegyvidéken. A körzete a csúcs-hegyi turistaháztól a Hármashatárhegyig terjedt. Tizennégy év alatt párszor megmászta a Himaláját. Flaszteres körzetbe kérte magát, de amikor megtudták a betegei, összedobtak neki 45 ezer forintot egy használt Moszkvicsra. Igaz, hogy lyukas volt az alja, és száz kilométeren egy liter olajat fogyasztott, de ment. A pénzt kölcsönnek tekintette, törlesztette. Amikor a rugók kiszakították az ülést, a javítás idejére „beraktak egy hokedlit, úgy járta a betegeit. Itt sok meredek kapaszkodón álló háznak a kapuja lenn van, az épület fenn. Kulcsot kapott, a kutyák ismerték, vagy az orvosi táska jellegzetes szagától visszahőköltek. Télen előfordult, hogy a hóban, szájában a táskával hason csúszva jutott el a házhoz, aztán a házigazda szánkóval vitte le. A Trabant-korszak káprázatos volt, mert az oda is fel tudott menni, ahová az autóbusz nem.

– Dicsértek, habár nem érdemeltem meg.1978-ban kiemeltek, én lettem a III. kerületi járóbeteg-ellátás igazgató főorvosa 1990 január elsejei nyugdíjba vonulásomig. Ez volt az integráció időszaka, Schultheisz Emil minisztersége idején. Közös kottából dalolt a körzeti orvos, a szakrendelő és a kórház. Közös volt a gazdasági hivatal is, nem voltak ráfizetésesek a kórházak. Amikor önállósították a körzeteket, önállóak lettek a rendelők és a kórházak is. Külön titkárnők, külön gazdasági egységek.

A Téglagyárak Egyesülésének lett az üzemorvosa a Bécsi úton, azonos folyosón a Népszabadsággal és kezdtünk átjárni egy receptért, orvosi tanácsért hozzá.

– 1990 végén megjelent Eötvös Pali, és megköszönte, hogy ellátom a kollégáit, ő ezt a kapcsolatot legalizálni szeretné. Megtiszteltetés volt, hogy a lap főszerkesztője felkeresett. 1991-től kerültem hozzátok. A szívemhez nőttetek.

Talán nem küldöm már rá a kommandót: adott receptet kórházi szakfőorvosok által kiírható gyógyszerekre, sőt egy ideig meghosszabbította a vezetői engedélyünket is. Elképzelhető, hogy a pecsétszáma tiszteletet keltett az ellenőrökben. Ez ugyanis jelzi, ki mennyi idős, mikor végzett. Már a 68 715-nél tartanak, neki meg 01359 a száma.

– Nehéz eset?

– Figyelmeztettelek, hogy csak a szépre emlékezem. A Fodor Szanatóriumban bennlakó voltam egy ideig, egy volt irodában, ahol vízcsap se volt. Betettem egy ötliteres uborkásüveget a szekrénybe, és abba vizeltem. Tele is volt, büdös is volt, hajnalban pizsamában elindultam vele a folyosó végére a vécébe és összeakadtam a főigazgatóval. Hová, hová kolléga úr? Megyek a laboratóriumba, viszem vizsgálatra a vizeletet. Értekezleten felemlítette, milyen derék ember vagyok… Volt egy öreg mérnök, aki imádta a palacsintát. Mondtam a diétás nővérnek, hogy tessék a Józsi bácsinak vacsorára lekváros palacsintát adni! Hat hét múlva szólt az éjszakás nővér, nagy balhé volt, a mérnök úr a falhoz vágta a megunt palacsintát, amit elfelejtettem lerendelni.

Sorjáznak a Hrabal tollára való történetek, de itt a lap alja!

– Ki jelentkezzen orvosnak?

– Aki jó ember, szereti a felebarátait, forog az agya kereke, érdeklődik a művészet, a szakma, a világ, minden iránt.

– Elégedett vagy?

– Egész életemben sünike akartam lenni, néha mégis vezérürünek választottak. A főorvosi kiemeléskor majdnem elsírtam magam.

Egész életemben sünike akartam lenni, néha mégis vezérürünek választottak