Az éden nyitva tartása
– Titokban lett művészettörténész.
– Ez úgy igaz: titokban mindig is készültem rá. Igaz, a család megnyugtatására előbb közgazdásznak, majd politológusnak tanultam a Regensburgi Tudományegyetemen. De túl közel volt a művészettörténet tanszék, így aztán elcsábultam először egy Goya-eelőadásra. A „kaland” diplomával zárult.
– És a család?
– Szüleimet ennél jobban talán márcsak az lepte volna meg, ha a gyerekkori művészetrajongás nyom nélkül elmúlik. Apám, Csák Máté építész a hetvenes években kezdett klasszikusokat, Csók-, Ferenczy-, Lotz-képeket gyűjteni. Aztán egyre szaporodtak otthon a kortárs művek is. Az elsőket művészektől kapta apám háztervekért cserébe, majd szüleim később vásárolni kezdtek alkotásokat, műgyűjtővé, a honi kortárs művészet mecénásaivá váltak. Gyarmathy Tihamér egyszer egy megfestett citerát ajándékozott a szüleimnek egy liftért „cserébe”, amely az idős mester harmadik emeleti műteremlakásához vezetett.
– A magyar képzőművészet még mindig méltatlan helyen kuksol. Jövendőbeli galériaigazgatóként milyen receptje van ennek megváltoztatására?
– Amikor nemzetközi elismertségre vágyakozunk, sokszor elfelejtkezünk arról, hogy a magyar kortárs képzőművészet többnyire még a hazai közönség előtt is ismeretlen. Én elsősorban ezen szeretnék változtatni, párbeszédet ajánlva a látogatóknak, és nyilvános eszmecserét a szakmának. A publikum bevonásához pedig még több támpontot kell adnunk. Kiállítási szövegekben, katalógusokban, múzeumpedagógiai fejlesztésekben. Ehhez – a többi nagy, fővárosi és vidéki, határon túli múzeummal, gyűjteménnyel együttműködve – láthatóbb helyszínné, eligazodási ponttá, Budapest egyik kulturális origójává kell tenni a galériát.
– Ennél is nagyobb feladat a külföld meghódítása. Nem gondolt arra, hogy az angolok mintájára, akik nemzeti művészetük hírnökeként küldik világgá Turnert, a galéria is kiválaszt egy „elővédet”, például Csontváryt erre a szerepre?
– De nekünk könnyebb olyan kiállítások keretében megmutatkoznunk, ahol a nemzetközi művészvilághoz vezető szálak összekötésével sikerülne végre nemzetközi kontextusba helyezni a magyar alkotókat. Ilyen öszszeállításunk volt például a 2006-os Magyar Vadak címmel Budapesten, majd Franciaországban négy helyen – így Matisse szülővárosában is – sikerrel bemutatott anyag, ahol végre egymás mellé kerülhetett Cézanne, Matisse és nagybányaiak, valamint Berény Róbert, Perlrott-Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos.
– Az áttörés eddig mégsem sikerült. Miben bízik?
– A szakmai együttműködésben,munkatársaimban és nem mellesleg azokban a külföldi kapcsolataimban, amelyekre nemzetközi szakállamtitkárként tettem szert. Gondolok itt a londoni Tate Britainre, a párizsi Pompidou Központra vagy épp a sanghaji nagy múzeumokra, ahol tavaly, a magyar kulturális évad felelőseként jártam. Ázsia nagyon kíváncsi ránk, de azt is alig várja, hogy megmutathassa saját művészeit.
– Ha már vendégvárásról esett szó,a nemzeti galériából egyelőre a kilátás sokkal impozánsabb, mint a belső látvány: a hetvenes évek rézkorlátos lépcsőháza, kolbászszagú fogadótere vagy néhány korszerűtlen kiállítási tere.
– Pályázatomban azt ígértem, hogy őszre elkészítjük a teljes intézményfejlesztési tervet. A megvalósításhoz tovább szeretném erősíteni a szponzori, mecénási hátteret, legyen honnan kiegészíteni az uniós és az állami pénzeket.
– Nyílt pályázaton egyedül indult. Mit gondol, miért?
– A feladat talán nehéznek tűnik, de annál izgalmasabb. Három hónapig, 1997-ben már láttam egész közelről a galériát, amikor a Regensburgi Tudományegyetem gyakorlati idejét töltöttem itt, a raktárban Kondor Béla-képeket nézegettem, az Élet és Irodalomban megjelenő grafikákat archiváltam, nyomon követtem az állandó kiállítás átrendezését. Máig élő ez a szakmai kapcsolat. Most olyan demokratikus múzeumot képzelek el, ahova a hároméves gyerek, a tapasztalt műértő és a laikus közönség is szívesen jön.
– Kornis Mihály író tartott nemrégvezetést a nemzeti galériában, saját kedvencei között kalauzolta a nagyérdeműt. A meghívóban azt írta: „Vár az éden, ami itt van. Csak mi felejtünk ott lenni.”
– Pályázatomat Nyitás és nyitottság címen írtam. Ki kell tárni az éden kapuit, és akkor nem lehet róla megfeledkezni.
