Mérnök utca
Valahai nagy szerelmem lakott itt, tehát illetékes vagyok: ablakukból sok órán át tudtam bámulni a hátsó udvar aszfalt sportpályáján a napközisek megállíthatatlanul pulzáló, délutáni energiaforgalmát. Igaz, azóta a szerelemnek, a büszke szocialista lakótelepnek és a demográfiai hullámnak is anynyi: sok minden megváltozott, mióta utoljára itt jártam. Érdeklődés hiányában például az az is iskola bezárt.
A lakótelep belsejében vagyunk, a fő forgalmi utakat a kilencemeletesek sora zárja ki innen, belül elszórva háromnégy emeletesek, a helyet pedig könnyű beazonosítani az új épülettől északra álló három kelenföldi toronyházzal. Combosodó fáival, sövényeivel egykor igen barátságos környéknek láttam, már-már intimnek – hát, ha „az idő vasfogát” esetleg múzeumban, közelről lehetne megnézni, valószínűleg az is lenne minden, csak nem intim.
A SZÁMALK korábbi központja az Etele úton állt, de felújítását addig-addig tervezgették, míg végül a költözés mellett döntöttek. Az első tervekből mindössze a 240 fős előadó valósult meg – praktikum és leletmentés egyszerre, hogy a régi faburkolatát építették be újra. Az új épület ugyanis egyben irányváltást is tükröz: a cég az oktatásszervezés felé fordult, épületében a Gábor Dénes Főiskola is helyet kapott, a tervezésre felkért Dobai Jánosnak tehát egy iskola és egy irodaszékház elemeit kellett egységes tömbbé formálnia.
A panelkörnyezetbe ráadásul téglaépületet kért a megrendelő – és mellékesből végül ez vált fő szólammá ebben a kissé megkopott, lakótelepi összhangzatban. A hagyományos – és ma unásig divatos –, vörös tégla ugyanis talán ide is hozta volna magával a természetességében rejlő patinát, de alighanem arisztokratikusan el is különült volna itt, a panelvilág közepén. A választott sötétbarna tégla végül egészen más hangulatot ad: nem „téglaszerű”, felszíne időtállónak tűnik, a sötét alapon elhelyezett világos elemek mégis játékossá teszik.
Tömbje amúgy szinte puritánul szigorú téglatest, követi a környező négyemeletesek telepítését és arányait, és csupán a bejáratot hangsúlyozó terelőfalával, illetve a földszinti üvegfalba beépített, embernagyságú cégfelirattal különbözteti meg magát. Belül a világos-sötét egyszerűség inkább a világos felé billen – különösen a lépcsőházak üveges tágassága imponáló –, de a szigor azért sokkal inkább szigornak tűnik. Fekete, szürke és fehér váltja egymást az utóbbi túlsúlyával, hiányoznak viszont a meleg színek – egy oktatási intézményben ez kissé meglepő. Mint annyi helyen Magyarországon, a silányul kivitelezett látszóbeton itt sem tudta bizonyítani, hogy érvényes látványelem lehet, és az elegáns, épületmagas aulához sem illenek a liftesblokk ipari jellegű tűzoltóajtói. Könnyen áttekinthető viszont az épület hosszanti sávokra bontott elrendezése (az utcafrontra kerültek az irodák, az ellenkező oldalra a tantermek, egy-egy folyosóval világosan elválasztva a középre telepített kiszolgáló-, lift- és lépcsőházblokktól), és a külső falak könnyedségére rímel a tanterem folyosó már-már pepita ritmusa a fehér felületbe helyezett fekete ülőfülkékkel.
Szerencsésen összerakott ház, amely eredeti megoldásaival sokrétűen elegánssá tudja tenni az egyszerű szerkesztést – decemberben ez az épület is elnyerte Budapest Építészeti Nívódíját.
