– Van tévéje?

– Van, és adás is van benne. Néha még nézegetem is. Nagyon régen láttam egy BBC-dokumentumfilm-sorozatot, egy Big Brotherre hajazó kísérlet volt. Elvették a technikai eszközöket a résztvevő családoktól, volt, akitől az autót, másoktól a telefont. Akiktől a tévét vették el, tulajdonképpen megkattantak: szétesett a család, mert eltűnt az, ami húsz éven keresztül összetartotta őket. Velem is előfordult egyszer, hogy fent volt nálam három barátom, a feleségem és én két külön szobában ültünk a számítógép előtt, a többiek pedig egy-egy laptop fölött dolgoztak szótlanul, és csak a képernyőn keresztül kommunikáltunk. Ebből a két helyzetből állt össze végül az Adás.

– És a thriller, illetve a dráma hogy került bele?

– Elkezdtem figyelni az utópisztikus filmeket. A helyzet csak a dolog egyik fele; bele kell fűzni egy emberi vonalat, jelen esetben a családi drámát, és azon keresztül megmutatni, mit is jelent a képfüggőség.

– Hol forgatták a filmet? A budapesti Kútvölgyi rendelőintézetet nem számítva teljesen ismeretlen a környezet.

– Nagy részét Constantában, Romániában, a Feketetenger partján. És igen, van benne néhány budapesti helyszín is. Ennél a témánál nagyon fontos volt, hogy a néző ne azt gondolja, „elment Kelet-Európában a tévé”– az univerzálisat kellett megmutatni. Ezért törekedtünk arra, hogy a közeg felismerhetetlen legyen. Ez sikerült is, hiszen mindenki megkérdezi, hol forgattunk.

– Sevillában rendezői díjat kapott. Mit gondol, mi az oka, hogy külföldön veszik az Adást?

– Őszintén szólva nem tudom. Amikor odaadtam Pohárnok Gergely operatőrnek a forgatókönyvet, bedobta a postaládámba a Vakságot és a Barlangot, mert ezeket akkor még nem olvastam Saramangótól. Egy másik kollégám pedig Ulrich Seidl Kánikula című filmjét ajánlotta előtanulmánynak. Képről képre átrágtam magam Michael Haneke Farkasok ideje című moziján is, mielőtt elkezdtem volna az Adást. Érdekes, de aztán a fesztiválokon szinte azonnal ezekre a művekre kérdeztek vissza a nézők és az újságírók is. Ez azt feltételezi, hogy még ha rossz is a film, vagy sok a hibája, odafigyelnek rá. Magyarországon ez még nem fordult elő, itthon nem szokás „kontextusba helyezni” a filmeket.

– Mert tudatlanok vagyunk?

– Nagyon sokan mondjákazt, hogy az ország kulturális mélyponton van. De lehet, hogy egyfajta prekoncepcióról van szó, lustaságról, de az is meglehet, hogy mindenkinek elege van a magyar filmekből. Vagy valósággá vált a régi jó közhely, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Tényleg rejtély.

– De most moziforgalmazásbakerül az Adás. Hátha változik a helyzet.

– Nincsenek illúzióim. Egydarab kópiánk van, a többi interneten továbbított e-cinema, mert azok, akiknek ez a feladatuk, azt gondolják, hogy ennyit ér. Ez a tapasztalat, illetve a különböző felmérések is azt mutatják, hogy ma Magyarországon egy ilyen mű ezerötszáz nézőre számíthat. Így mi sem várunk többet, akármennyire rettenetesen hangzik is. A Fekete kefének még 30 ezer nézője volt.

– Ez nem lehet túl jó érzés egyalkotónak.

– Fel kell tenni a kérdést,hogy mit lehet csinálni. Egy forgalmazói ankéton is elhangzott, hogy vígjátékokat kell csinálni, mert a szerzői filmre ma már nem ül be szinte senki. Vége. Ha pedig valaki fölteszi a kérdést, hogy miért van ez így, akkor mindenki széttárja a karját.

– És mi a terve, csinál majd vígjátékot?

– Persze, nagyon szeretemőket. Nem arról az oldalról kell megközelíteni a kérdést, hogy vajon a vígjáték rossz-e vagy, hogy milyen következménnyel jár majd, ha már nem lesz más, hanem azt kell megkérdezni, hogy az olyan műveknek, amelyeknek nem csak a szórakoztatás a céljuk, miért fordított hátat a közönség. Ha ez magyar sajátosság, akkor óriási a baj.

Vranik: „A szerzői filmre már nem ül be senki”