Az utóbbi évek egyik legismertebb magyar népdalénekesének egyéves korától a Regélő című lemez volt a kedvence, majd ötévesen Sebestyén Márta hangja fogta meg. Később is folyton énekelt, kiskamaszként énekversenyekre járt – mégis inkább fazekas szeretett volna lenni, vagy magánóvodában akart dolgozni. – Nem is tudtam, hogy énekesnek lenni foglalkozás, azt gondoltam, az éneklés mindenkinek olyan természetes, mint nekem.

Számára magától értetődő volt az is, hogy 13 évesen cigány dalokat kezdett el tanulni – igaz, édesanyja révén beás, de nem ebben a kultúrában nevelkedett. – Anyukámtól kaptam egy beás dalgyűjteményt. Tudta, örülni fogok, hogy legalább a zenén keresztül részese lehetek ennek a kultúrának.

Minden érdekelte. A Lauder Javne zsidó nyári táborába például pusztán azért ment el, mert zsidó származású nevelőapja lelkesen mesélt a programokról. – Azt gondoltam, ezt megnézem – fel se merült bennem, hogy ne érezhetném ott jól magam. Mindenféle előítélet nélkül nőttem fel, a VIII. és a VI. kerületben, magyarok és cigányok, szegények, újgazdagok, gazdagabb budaiak, feketék között. Soha egyetlen konfliktusra sem emlékszem, amely abból adódott volna, hogy valakinek más volt a bőrszíne, a vallása, a gondolkodása.

Soha nem vágyott arra, hogy énekesnő legyen, egyszerűen így alakult. Édesanyja mutatta be Zsigó Jenőnek, az Ando Drom vezetőjének, aki meghallgatta a kamasz lányt, majd meghívta jubileumi koncertjükre. Ott állt tizenhat évesen, éle tében először színpadon, és rögtön olyan zenészek vették körül, mint Szakcsi Lakatos Béla, Kathy-Horváth Lajos, Horváth Kornél, Zsigó Jenő, Juhász Miczura Mónika. De, mint mondja, mindez annyira természetesen jött, senki nem gondolta, hogy ez valaminek a kezdete. Mégis természetes volt a folytatás: az Ökrös együttes, meg a Besh o Drom, amelyekkel bejárta a világot a montreali dzsesszfesztiváltól New Yorkon át Pekingig. Az is magától jött, hogy alig tizenkilenc évesen részt vett az Utolsó Óra programban: erdélyi énekesek dalainak rögzítésében segített.

S ahogy mindig is élete legtermészetesebb része volt az éneklés, ma is az, legyen szó saját koncertről vagy épp jótékony célú előadásról. – Olyan egyszerű a dolgom! Csak használom, amit adományként kaptam. Ha egy dallal felhívom a figyelmet egy-egy fontos ügyre, már megérte. A zene segítségével könnyebben lehet olyan kérdésekről is beszélni, mint az elmúlás, a másság, az alternatív szülés, környezetünk védelme. A tánc, az éneklés annyira természetes módja az emberi kommunikációnak. Előbb­utóbb mindenki feloldódik... néha kell valamiféle szikra, egy mosoly, egy hang – ez vagyok én. Örülök, ha így segíthetek.

Legutóbb arra kérték, tanítson lányokat­asszonyokat énekelni – rávette őket, vonuljanak el egy-egy verseskötettel, és írjanak dalt. Azt mondja, ebben sincs semmi különleges: csak azt csinálták, amit ő is szokott.

S bár már tanít is, nem hagyta abba a tanulást. Januártól egy fél éven át havi egy hetet tölt majd Erdélyben, hogy ott népdalokat gyűjtsön. Azért is jár koncertre, hogy figyelje a „nagyokat”: azt mondja, hatással vannak rá azok az előadók, akik régóta tudják, mit akarnak. – Figyelem, hogyan áll össze a produkció, hogyan tud a művész sok év után megújulni, könnyeden előadni. Például Cecilia Bartolli minden rezdülését követtem. A professzionalitás lenyűgöz, ezért mentem el például Madonna koncertjére is, de ott nagyot csalódtam.

Számára nemcsak a híres előadók példaértékűek. Gimnazistaként számos hajléktalan ismerőse volt: kis kocsmákban énekelgettek egymásnak egy kávé mellett.

– Nemrég egy bácsit szólítottam meg, akifennhangon énekelt a Moszkva téri metró mozgólépcsőjén. Elbeszélgettünk, és a csallóközi bácsi végül valami elképesztő erővel, gyönyörű szép hangon énekelt nekem. Kedvelem az efféle élmény- és ismeretszerzést.

Más irányú tanulmányokat is szívesen folytatna. Nagy hatással volt rá nemrég New Yorkban egy középkorú nő, aki fejlesztőpedagógus, de emellett hastáncolni, dobolni tanul, mandalákat rajzol, chi kungozik, és kétnaponta főz a családjára. – Nálunk nem evidens, hogy nyitottak legyünk, és ötvenévesen is bízzunk magunkban, tanuljunk új dolgokat. New Yorkban viszont diploma nélkül is tanulhatnék zeneterápiát, itthon ez csak posztgraduális képzésben lehetséges. Pedig alapszinten bár, de most is valami hasonlót csinálok, amikor az öregotthonban, kórházban lévők ágyán ülve énekelek, énekeltetek. De jó lenne tudatosabban tenni, amit teszek.

Lemezei készítésekor viszont már nagyon is tudatosan irányítja a dolgokat. Igaz, ehhez is idő kellett. Még tizenévesen indult Sárközi Anitával az 1996­os Eurovíziós Dalfesztivál hazai döntőjén – ezzel azonban véget is ért popzenei karrierje, mert csak a második helyet szerezték meg. Ági viszont lehetőséget kapott egy szólólemez elkészítésére. Amire kapásból nemet mondott. Később, a Besh o Drom énekeseként is készíthetett volna szólólemezt, de akkor sem mert belevágni. – Hogy miért? Sokáig nem tartottam fontosnak az önérvényesítést. De talán leginkább az önismeret, az önbizalom hiánya miatt. Komoly feladat ám vezetőnek lenni, koordinálni egy zenekart, kivívni a megbecsülést. Ahhoz, hogy a lemezkészítésig eljussak, kellettek olyan kihívások, amelyekkel például Szakcsi Lakatos Béla szembesített: már az első koncerten azt mondta, tessék, én zenélek, te meg énekelj, improvizálj valamit. Amikor húzódoztam, azt kérdezte tőlem: Ági, te azt hiszed, olyanokkal dolgozom, akik rosszak? Erre csak nemmel lehetett válaszolni. Mire ő: akkor csináld!

Meg kellett birkóznia a hirtelen jött sikerrel is. Huszonévesen akadt néhány év, amikor úgy tűnt, nem tud kiszállni a koncertezés­bulizás­koncertezés körforgásából, de aztán a helyére került minden. – Kiállni sokak elé, semmi másra nem hagyatkozhatva, mint a hangomra, ezzel üzenni, ezáltal meghatározni magamat, újra és újra képesnek lenni arra, hogy meríthessek valami értékesből, hogy adhassak és hogy én is kaphassak, hogy fejlődjek, megnyíljak, hogy higgyek abban, amit csinálok – számomra ez igazi kihívást jelentett.

Az elmúlt években azért szépen gyarapítgatta önbizalmát: két gyerek- és egy dzsesszalbum után úgy gondolta, olyasmibe kezd, amit nem várnak tőle. Az eredmény lemeznyi Karády-dal lett, s hogy még meglepőbb legyen, nem Karády­stílusban, hanem teljesen Szalóki Ágira szabva. Legújabb lemezén, a Gingallón pedig a dallamok többsége már Ági szerzeménye (a kíséretet állandó zenésztársai, barátai, Lamm Dávid, Kovács Zoltán és Dés András írták).

S közben máris új anyagokon dolgozik: Borlai Gergővel új világzenei lemezt készít, Juhász Gáborral kortárs magyar költők verseit zenésíti meg. Az erdélyi gyűjtésből is születik lemez, naptárában sorjáznak a koncertek, jótékonysági események. Azt mondja: amíg nincs család, addig bírhat ennyit. Mostanában egyébként is visszavett a tempóból, főként a saját produkcióiban énekel, vendégként ritkán. Ha meg úgy érzi, pihenésre van szüksége, elvonul kicsit Erdélybe – az az ő wellnesskezelése. Vagy épp Köveskálon meg a révfülöpi strandon pihen, stoppol a környéken, és ismerkedik a tájjal, az emberekkel. De még ha épp szabadságon van is, sohasem szűnik meg énekes lenni: ha eszébe jut egy dallam, képes a zsúfolt utcán kabátjába bújva beleénekelni a telefonba. Ha tehát legközelebb valahol egy törékeny, fiatal nőt hallanak fennhangon dudorászni, ne döbbenjenek meg. Épp csak új dal születik.

Szalóki Ági