Szívesen emlékszik a harmincas és az ötvenes évekre is, a Horthy-korszakban ugyanúgy megdolgozott a fizetéséért, mint a Kádár-érában - már amikor engedték neki. Több évet töltött a rádió irodalmi osztályán, de '56 után mellőzték. Dalos László soha nem esett kétségbe, ha valami nem sikerült neki. Azt, aki a Délibábnál kezdte a szakmát, aztán 33 évet lehúzott a Film, Színház, Muzsikánál, nem törte össze pár év kényszerpihenő. Hogy dalszövegeket írjon vagy Pausztovszkijt fordítson, nem lehetett betiltani.

1924-ben született Pesterzsébeten. Méghozzá burokban, öt és fél kilóval. – Anyám eltette a burkot emlékbe – mondja. – A szüleimtől kifogástalan munkás származást kaptam „ajándékba”, ami ’45 után jól jött. A felmenőim között találunk magyart, osztrákok, szlovákot és lengyelt. De nem ez az oka, hogy már ötévesen tudtam írniolvasni. Láttam Erzsébeten egy névtáblára írva: Büngözsdi Gyula fogász. Biztos elírták a Pünkösdit, gondoltam, s csak néztem, amikor évekkel később visszaköszönt rám Petőfinél a verssor: „hej, Büngözsdi Bandi”. A huszonkilences válság idején apámat elbocsátották, hat évig munkanélküliként tengődött, mint kiderült, azért listázták, mert a szociáldemokrata párt tagja és szervezett munkás volt. Nem éheztünk, de a „Mikonyhánkra” jártunk, oda szólt az ebédjegyünk. Hétfőn lencse, kedden sárgaborsó, szerdán bableves, csütörtökön kezdődött elölről az egész. 1931-ben a Mikonyhánk kiküldött a szegény gyerekeknek az iskolákba ebédet, vinni kellett egy kanalat és egy pléhedényt. Csak három napig ettem a szegénykosztot. Mi az, Dalos Laci, miért nem mégy? – kérdezte a tanító néni a negyedik napon. Nem megyek, mondtam öntudatosan. – De hisz te is szegény vagy! – Nem – feleltem –, én nem vagyok szegény.

Pályája nehezebb időszakaiban mindig ezt a jelenetet idézte föl. Kitért rá Az én Erzsébetem című könyvében is, mely a város és a falu közötti átmenetet képviselő, a régi Budapest határán túl lévő Erzsébetfalva életéről szól. Ahol dívott a becéző hajlam, mert a főutcát Kossuthról nevezték ugyan el, de a helybéliek a „nagy Kosutiba” (az üzletsorra) és a „kis Kosutiba” (a templom mögé) jártak. A nagy Kosutiból nyílt különben a Csillag utca – csoda-e, hogy a művelődési központot 90 éve Csilinek becézik!? Mellesleg a Csili ma a Nagy Győry István utcában van. Az egykori főjegyzőről még életében utcát neveztek el. Negyvenöt után is megmaradt az utcanév. Mondták is Erzsébeten az öregnek: „Pista bácsi, látod, nem vették el tőled az utcanevet!” „Azt nem, felelte Nagy Győry István, de a nyugdíjamat igen!”

Dalos László feloldódik a történeteiben, s őszinte kíváncsisággal néz utána minden elképzelhetetlen furcsaságnak. Meséli, hogy Pflum bácsi mozijában (1933-ban!) a Rákóczi-indulót vezérfilmnek nevezték. Pflum bácsi fontos személy a családi legendáriumban, mert egy időben hozzásegítette Dalos László apját ahhoz, hogy kuglipályákat építsen. A névjegyre rákerült három szóban: speciális tekepálya készítő. – Nem maradt meg névjegy – mondja a hírlapíró –, de egyszer megkerestem Grétsy Lászlót, s megkérdeztem, hogy kellene ma helyesen írni ezt a szót. Természetesen megkaptam a szükséges eligazítást: speciálistekepálya-készítő…

Hasonló eligazításban volt része 1957 őszén, amikor is magához rendelte Demeter Imre, a Film, Színház, Muzsika szerkesztője, s azt mondta hősünknek, Laci, meghalt Szabó Lőrinc, van itt egy fénykép, választottunk egy verset, maradt 13 sor helyed, írjál valamit Szabó Lőrincről.

– Leültem és írtam 13 sort – idézi föl atörténetet Dalos László. – Letettem a szerkesztő asztalára, s vártam. Jön aztán Demeter – akit én búcsúztattam 18 évvel később, amikor meghalt –, rám mutat, és azt mondja: Vedd tudomásul, mától hírlapíró vagy! Újságíró mindenki lehet, te nem az vagy. Hát így lettem hírlapíró.

Színházi riporter meg úgy lett, hogy 1937-ben a Színházi Életben elolvasta Gách Marianne színes sztoriját arról, hogy Beniamino Gigli budapesti vendégszereplése előtt a Duna-parton „elbűvészkedte”: hogyan lesz két sósperecből egy. Az oldott hangulatú írástól annyira belelkesedett, hogy felkiáltott: ő is ilyen cikkeket szeretne írni! A sors ajándéka, hogy Dalos László húsz évvel később együtt dogozhatott Heltai Jenő nevelt lányával, Gách Marianne-nal.

A Színházi Élet 1938-ban, a Film, Színház Muzsika 1990-ben szűnt meg. Dalos úr írt ötezer cikket e lapokba, ebből százhatvanöt a kritika. Színházi riporter akart lenni, nem kritikus. Végigment a ranglétrán: a képaláírástól a jegyzeten át az interjúig szinte minden műfajban jeleskedett. Fordított opera-szövegkönyvet olaszból, németből és horvátból, rádiós korszakában írt dalszövegeket Kemény Egonnak, Farkas Ferencnek, Tamássy Zdenkónak és Fényes Szabolcsnak. Eisemann Mihály zenés játékát 1957-ben mutatták be. A Bástyasétány 77 dalait Dalos úgy írta, hogy Baróti Gézával, a librettistával elmentek Eisemannhoz, aki beült a zongorához, és anynyit mondott: „Itt Török professzor valamit Budáról énekel”. Eljátszotta a zongorán a dallamot. Így született a népszerű dal: „A vén budai hársfák békésen suttognak, elpihen a lombokon a szél…”

A nagy szerelem Pausztovszkij. Az ő kedvéért tanult meg a hírlapíró oroszul, hogy aztán a kispróza mesterének egyik avatott fordítója legyen (a „másik” A Mester és Margaritát is átültető Szőllősy Klára – R. L.) Dalos László hét saját könyve mellett nyolc műfordításkötetet mondhat magáénak, ebben szerepel Konsztantyin Pausztovszkij két regénye, sok novellája, irodalmi tanulmánya, úti jegyzete.

– Mindig megvolt az a képességem –mondja Dalos László –, hogy kívülről tudjam nézni magam. Ez mentett meg számos élethelyzetben. Szeretnék még megírni egy önéletrajzi kötetet, az lenne a címe: Válogatott boldogságaim.

Dalos László Aranytoll-, Táncsics Mihályés Nádasdy Kálmán-díjas újságíró. A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–olasz szakán tanult. 1957 májusától, a Film, Színház, Muzsika alapításától megszűnéséig, 1990 októberéig belső munkatársa volt. Könyvei: Nemecsek a Lánchídon, Patikai csöndet kérek, A vén budai hársfák, Bánk bán elmondja, A sós pereccel kezdődött, Az én Erzsébetem.