Franz Anton Maulbertsch sümegi, pápai, fehérvári falképei természetesen nem láthatók a kiállításon. De jelen vannak, akárcsak a bécsi, prágai, csehországi, az esetleg elpusztult művei is. Egy táblakép Lembergből, egy ritkán látható Heródes lakomája Gyulafehérvárról és pazar mennyiségű vázlat, terv, bozzetto szombathelyi, morvaországi, egri és pozsonyi murálisokhoz.

Aki egy kicsit is ismeri Maulbertschet, látatlanban is tudja, hogy az utóbbiak nem jobb híján pótlékok. A Németországban született, Bécsben tanult és Bécsben háztulajdonos, ámde legalább annyira cseh-, mint magyarországi mester közbülső munkái teljes élményt, hiánytalan festői élvezetet nyújtanak, s talán fesztelenebbül árulják el magukról azt a rokokót, amelyet a tudós katalógus óvakodik abszolutizálni.

Okkal, mert a terminológia a korai, akadémikusabb kompozíciókra, meg a késői, lehiggadt főművekre kockázatos volna. De örüljünk Szent Teklának, ennek a lembergi galériából kölcsönzött táblaképnek, amely bizony a sodró, az elegáns, a heveskedő, a kifinomult korszak valamennyi szépségét kínálja. A libbenő, táncos mozdulatot, amely oly groteszk lehetne máskor egy máglyára küldött mártírnő esetében.

Az elszánt lendületet, amellyel a gyerekangyal úgy repíti feje fölé a mártírkoszorút, mint – engedelmet – egy frizbikorongot. A diagonális süvítést, amellyel a koszorúzó angyal az egész képet jobb felé sodorná, és a kicsi, kövér másik angyalt, aki ezt a dőlést egyedül és kétségbeesetten feltartóztatja.

Egészen halvány, de biztatóan meleg sárga ruharészlet villan ki a szent fehér inge-blúza alól, s úgy fut bele a kék leplébe, hogy találkozásuk a várttal ellentétben nem lesz drámai. A főfigura ruhája pedig, ez a sárgásfehérből rózsaszínbe, rózsaszínből vörösbe derengő, mind határozottabb árnyalatsor életet, erőt, hitelt ad az átszellemültségnek. Ezt kapjuk meg sorra a vázlatokon is. A mozdulat mindig felfokozott, a megk o r o n á -zandó Szent István fél lábon szinte spiccel, a civil előtérfigurák mind egy-egy elragadtatott lélektani állapot, s nincs angyal, aki csak vitorlázna, ne ujjongana, zuhanórepülne, révülne és tombolna a jelenetek fölött.

A színek pedig lenyűgözőek.

Mi, utókor képtelenek vagyunk rutinjainktól megszabadulni, anélkül nézni kétszázötven éves műveket, hogy azóta felszedett tapasztalatainkat és mércéinket kizárnánk. Ez bizonyára történelmietlen, de nem elkerülhető. És impresszionizmuson, meg, igen, Szőnyin nevelkedett szemünk élvezi a szombathelyi székesegyház kupolafreskójához készült második vázlatnak, ennek az uralkodói fény özönnel és eseménynyel teli tondónak azt az egészen apró mozzanatát, hogy az okkerszoknyás angyal vörös alsószoknyát visel – már ha az angyalok viselhetnek alsószoknyát –, és ahogyan az áldozati füst Maulbertschnél kékből, rózsaszínből, fehérből és szürkéből szürkévé szövődik. S még ha csak Szőnyi és posztnagybánya: az Izsák feláldozásán olyan zöld reflexek futnak a rózsaszín testen, olyan bátor és feszült a hideg-meleg komplementer, mint egy aktivista kompozíción; igaz, a kompozíció is olyan türelmetlenül dinamikus, mint egy tízes évekbeli Berény Róbert képen.

Ez az ahistorikus közelítés Maulbertsch esetében egyébként bocsánatos. Úgy gyönyörködhetünk a kétségkívül vázlat-könnyed formákban, s kivált az önfeledt koloritban, hogy magunk mögött tudhatjuk a falképek intenzitását. Azt a ragyogást, amelyet csak a nedves vakolatra felvitt festék termel ki magából a megszáradás után, és amely ilyen eleven a Maulbertsch-freskókon. Sümegen, Pápán, Egerben és szerte az örökös tartományokban, ahol ez a hatalmas életmű – egyebek közt a tanítványok, így a kiállítás második felét megtöltő Josef Winterhalder révén is – megteremtett itt egy nagy korszakot.

Mária bemutatása a templomban. Maulbertsch olajvázlata a szombathelyi székesegyház kupolafreskójához. 1795