Nem mintha itt bármit is hűteni kéne, főleg nem a hangulatot, legalábbis így kedd délután, valamivel három óra után. Az aulában, felfelé kerekítve, úgy hét embert áll módomban megszámolni, beleértve azokat is, akiknek kifejezetten muszáj itt lenniük, valamint magamagamat, a kémet, de ezt hagyjuk, én itt se vagyok, sosem jártam az Etele úton, azt se tudom, hol van.

Pedig igen hasznos tér ez. Van benne felnőttképzési tájékoztató szolgálat, nem is egy, de két webterminál, rengeteg fontos szórólap és brosúra, továbbá egy tévé, amely a ház pazar kínálatát hivatott népszerűsíteni; engem speciel ebből a mélyizomtorna fogott meg a leginkább, veszélyes és váratlan fordulatokkal teli, tehát jó erőnlétet kívánó foglalkozásomból adódóan.

A helyi videotéka a sarokban, mint megtudom, nagyjából két éve bedőlt, lehet, hogy régebben, a lehúzott roló alatti függőleges felületen olyan produkciók kicsinyített plakátjai láthatók, mint a Babe vagy a Gladiátor – úgy emlékszem, ezek már hangosfilmek voltak. Szemben, Guzsalyas fantázianéven hangulatos, és a mackókkal díszített kínai falióráktól eltekintve kifejezetten népiesre hangolt üzlet kínál fonalakat és kézművestermékeket, bár kérdés, hogy kinek. Az enteriőr egyfelől egy Főkapcsoló tér című ajtóban, másfelől egy személyzeti folyosóban végződik, de csigavér, fölfelé még bőven van tovább.

Az első emeleten egy sötét, elhagyatott, üvegajtóval zárt tér fogad, amelyben két asztal, egy pianínó és egy gyermekbútorzat figyelhető meg, a termet mindennek dacára úgy hívják, hogy irodalmi kávéház. Arrébb, a falon műkedvelők festményeiből összeállított kiállítás bontakozik ki, sok Velencével és – egyebek mellett – egy Van Gogh-közeli modorban komponált Szilaspatakkal. A vendégkönyv szerint erősen megosztó kiállításhoz van szerencsém, három látogató el volt ragadtatva, egy negyedik szerint viszont ez itt, idézem, maga a kultúrbotrány. Kemény szavak.

A tárlatot a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókja szakítja meg, ahol szinte kézzel tapintható a Google-galaxis tágulása: kábé hat helyben ülő látogatója van aktuálisan a csinos bibliotékának, az urak úgy ötszáz évesek lehetnek összesen, ami persze nem baj, csak sokat elárul.

A második emeleten viszont már egy árva lélek sincs. Itt elsősorban egy Művészklub nevű egység van nagyon zárva, valamint az ún. oktatóterem, az ún. foglalkoztatóterem és az ún. balett-terem. De biztos korán van még, a gyerekek nyilván majd este nyolc körül kezdenek beszállingózni, a Sztársáv után. Zárva van az ún. büfé is, de aggodalomra semmi ok, itt nem hal szomjan senki, még holtidőben sem, ugyanis a lehúzott roló mellé odatettek egy derék kávéautomatát, amely szörpöt is ád, ha a szükség úgy hozza. A büfével szemközt kedves és főleg igen vidám faliújság látható, amelyről többek között megtudható, hogyan itták végig a tágabb régiót a többszörösen kitüntetett Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes utazó tagjai.

A másodikról pazar kilátás nyílik a kies, betonból és síküvegből komponált kelenföldi tájra. Szemben velem hatalmas, 80-as évekbeli felirat: Olimpia mozi; ott bizony már lassan húsz éve annak, hogy lehúzták a rolót. Az elmúlás keserű ízét érzem a nyelvgyökömön.

A moziban lassan húsz éve, hogy lehúzták a rolót