Éljen a halál!
Clark igazi bravúrja azonban az volt, hogy e súlyos, bonyolult és komor témáról sikerült jól megcsinált, szórakoztató darabot írnia, látszólag mélyen intellektuális, fontos kérdésen rágódva mulattatnia a publikumot, amihez nyilván a korszellem változása, a fekete humor iránti fogékonyság megnövekedése is hozzájárult. Külön érdekesség, hogy a mű 1970-ben eredetileg tévéjátéknak készült, mégis 1978-as színpadi változata aratott sikert.
A sikernek persze ára van. A szerző csapdákat állít magának és a nézőnek, melyeket aztán közös akarattal kerülgethetnek. Mielőtt kiderülne a mű tulajdonképpeni tárgya, a mozdulatlanságra kárhoztatott, ám éles elméjű beteg morbid öniróniával, szánalmas állapota fölötti viccelődéssel bosszantja ápolóit és szórakoztatja a közönséget, megnyeri annak feltétlen jóindulatát. Aztán e kissé sötét, ám mégis pezsgő vigasságból kívánna a halálba menekülni, és elszánt harcba kezd a tulajdon teste fölötti önrendelkezésért az őt mindenképpen életben tartani szándékozó főorvossal. Neki kell drukkolnunk, hiszen szeretjük, ám ezzel a halálát is kell kívánnunk. Éljen a halál! Végül bíró dönt: a meghalni vágyó pácienst normálisnak nyilvánítja, így az, ha akar, meghalhat. A szerző azonban megkegyelmez – no nem hősének, hanem a kelepcébe csalt nézőnek: nem kell levonnunk a kegyetlen konzekvenciát, a lényegi kérdés nyitva marad: az egészségügyi apparátus megszünteti ugyan élethosszabbító működését, de készenlétben marad, a haldokló bármikor meggondolhatja magát. Mindenki olyan végben bízhat, amilyen ízlésének, személyiségének, pillanatnyi lelkiállapotának megfelel.
A Centrál Színház előadása Puskás Tamás rendezésében nem kerüli el a csapdákat. Azon kívül, hogy Szabolcs János díszlete és Kesserű Andrea jelmezei révén korunkba helyezi az előadást, csak közhelyek és túlzások tűnnek fel. Rudolf Péter ugyan megtalálja az egyensúlyt a keserű vidorság és a valódi kétségbeesés között, ami elegendő a közönség folyamatos szórakoztatásához, ahhoz azonban kevés, hogy a fölöttébb eleven, a puszta szellemével mindent mozgásban tartó főszereplő halálvágyát hitelesítse. Inkább mintha csak a harc kedvéért harcolna. Az őt mindenképpen életben tartani kívánó főorvos viszont Bálint András alakításában szinte az utolsó pillanatig maga a bürokratikus sátán, akit kizárólag a saját szakmai sikere érdekel. Csak az utolsó gesztusában alakul mégis rendes emberré, ami kissé olcsó poén.
A mellékszereplők közül csak Borbás Gabi acélszívű főnővére és Schmied Zoltán játékos lelkületű segédápolója villant meg egyéni vonásokat. Simon Kornél ügyvédje puszta lelkiismeret, Nagy-Kálózy Eszter jó szándékú orvosnője egyszerűen fakó, Oroszlán Szonja nővértanulóként szokványos fiatal lánynak igyekszik látszani, Papp János bírója tömény tekintélykoncentrátum. Nyertes Zsuzsa szociális munkásából csöpög a negéd, Kovács Vandának meg köze sincs egy nagy gyakorlattal bíró, tekintélyes pszichiáterhez.
