A bolygó neve: varázslat
Ennek megfelelően roppant szkeptikus voltam, amikor James Cameron rekordidő alatt és rekordköltségvetéssel készülő sci-fije, az Avatar végül csak megszületett. És végtelenül nyugodt és elégedett, amikor kiderült, hogy valami lélegzetelállító eleggyel van dolgunk. Cameron védjegye, hogy mindig felülmúlja az előző művét, és roppant alapossággal dolgozik. Annak idején a Terminátor forradalmasította a sci-fit, és egészen új teret nyitott a műfaj számára azzal, hogy hozzáadta a suspense-t (kitartott feszültséget) az alapokhoz. Sőt, még fokoznia is sikerült a recept hatékonyságát A bolygó neve: halállal és a második Terminátorral, hogy aztán egészén más vizekre evezzen az elképesztően sikeres Titaniccal. Tévébe történt kirándulása sem múlt el nyomok és persze sci-fi nélkül, a Sötét angyal még mai szemmel nézve is húzó széria lenne. Tény azonban, hogy több mint egy évtizedes rendezői hallgatás alatt a dicsőség elmúlik. Sőt, az ígéreteket is egyre nagyobb fenntartással kezeli az ember.
Cameron nyilvánvalóan tudta: ha vissza akar térni, akkor a belépőjének nagyot kell szólnia. És az Avatar óriási is lett – szinte minden szempontból. Vizuálisan elképesztő – különösen az IMAX 3D verzió. A cselekmény helyszínéül szolgáló Pandora bolygó színkavalkádos világa mesteri munka, olyan, mintha absztrakt tájképek kelnének életre minden kockában. Szinte biztos, hogy a ma rendelkezésre álló technikákat teljes mértékben kihasználták, sőt, kifejezetten arra összpontosítottak, hogy a határokat feszegessék. Igyekeznek palástolni a 3D legnagyobb gyengéit, cserébe viszont faltól falig akciót kapunk, és az sem újdonság (tőle legalábbis), hogy képes történetet mesélni, felépíteni egy olyan dramaturgiai rendszert, amely kellően indokolja, hogy miért is kulminál a film egy félórás harci látványosságban. Teszi mindezt konvencionális hollywoodi precizitással: lassan építkezik, jelenetről jelenetre. Kiszámítható, patetikus, olykor még szájbarágós is, de ez most elnézhető, mert a részletek átütő mesévé állnak össze.
James Cameron óriásit kockáztatott a filmmel. Már csak azzal is, hogy egy ismeretlen ausztrál színészre, Sam Worthingtonra bízta a főszerepet, Jake Sully, az egykori tengerészgyalogos megformálását, aki végül tudatlan és jelentéktelen emberből hőssé válik. Pont egy ilyen arcra volt szüksége, még annak ellenére is, hogy ez a keménykedő, ám tulajdonképpen óriási szívvel megáldott lakli karaktere már rég kiment a divatból. Olyan, mintha csak egy 1980-as évekbeli sci-fiből lépett volna elő. Mindent egybevéve, van abban valami pikáns, hogy a már szinte poros cselekményszövés a legelszálltabb vizualitással lép reakcióra. És ez az egész egyszerűen elvarázsol. Olyannyira, hogy fel sem tűnik a több mint 160 perces játékidő. Mert ez most egy kivételes mese.
