Vajon hogyan áll a műélvezettel az, aki biológiai szükségleteivel foglalkozik, miközben a szellemiekkel kellene? Legalábbis az utóbbi kétszáz esztendőben meggyökeresedett felfogás szerint. Tudjuk, azelőtt másként volt, régi fejedelmi udvarokban a zene, az opera a testi élvezetek kiegészítéseként szolgált. És persze ugyanígy a vásári színjáték a piacokon tolongó alsóbb néposztályok körében. Igazából alighanem csak az egyházi zene tarthatott igényt szellemi kizárólagosságra, de az meg a vallásos elmélyülést, áhítatot szolgálta. A művészet saját jogán, önértékként csak a romantika korában foglalta el emelkedett helyét, magasztos rangját, ekkor épültek tömegével különálló színházépületek, operaházak, hangversenytermek, amelyek térben is elkülönítették a szellemi örömöket a testiektől.

Ám úgy látszik, ez sem tart örökké. Azt hiszem, először a mozikban tört meg a műalkotásoknak mint magasabb rendű, spirituális dolgoknak ez a tisztelete, amelynek megsértése szentségtörésnek számított. Régebben a mozikban dohányoztak, ma rágcsálnak és isznak. A mozik bejárata előtt másféle tiltó táblák vannak, mint a Sirály játszóhelyének előterében, itt arra figyelmeztetnek, hogy csak az ottani büfében vásárolt termékeket szabad a nézőtérre bevinni.

De nem csak a mozik fertőzése rombolja a színház amúgy sokat emlegetett szentségét, templomhoz hasonlítható spirituális helyszín jellegét. A Sirályhoz hasonló alternatív játszóhelyek nem pusztán praktikus megfontolásokból, de elvszerűen is települtek, települnek vendéglátó-ipari létesítmények mellé, alá, fölé, illetve létesülnek velük együtt. Közösségi, társasági hely címkével hozzák közös nevezőre a büfét a színházteremmel. Míg egy hagyományos, XIX. századi színházban a büfé elenyésző helyet foglalt el a nézőtérhez képest, a mostani, szenes és légópincékből, üzlethelyiségekből alakult stúdiótermek többnyire nem, vagy alig nagyobbak, mint a mellettük üzemelő etető-itató helyiség. Az árukapcsolás üzleti haszna egyértelműnek látszik, bár arra is van példa (a régi Tűzraktér a Tűzoltó utcában), amikor a vendéglátósok idővel kiebrudalták a házat eredetileg felfedező művészeket. A kispénzű és nem kizárólag alkoholmámorra vágyó publikum bizonyára elvette a helyet a jobban fizető vendégsereg elől.

Az esetek nagy többségében azonban úgy tetszik, jól megfér együtt a társalgó, a találkahely és a színházterem. A Komédiumban, a Merlinben, a Sirályban, a Spinozában, a Stúdió „K”-ban, a Muban – hirtelen csak ezek jutnak az eszembe – nem zavarja egymást a profán, köznapi és a szellemi funkció. Ennek azonban nem csak az az oka, hogy a különféle társas együttléteket, a kávé-kóla melletti csevegést, a vacsora közbeni társalgást, az előadás előtti-utáni eszmecserét könnyű összehozni, hasonló szellemi közegként fölfogni, érzékelni, ahogyan azt a XVIII. századi felvilágosult udvarok népe tette. Ehhez az is kellett, hogy a mai, egykor avantgárdnak, kísérletinek, olykor amatőrnek tekintett, mostanában leginkább alternatívnak nevezett művészet leszálljon az egykori piedesztálról. A mai színház nyelve ocsmány, eszközei durvák, szelleme alantas, de még a legjámborabb változatában is köznapi. Más kérdés, hogy a lényegi igazsága, létfelfedezése így is lehet megrendítően magas szintű. Anyagában, stílusában, látásmódjában azonban mindenképpen hozzásimul az élet általános elsilányulásához. A Sirály pincetermének enyhe csatornaillata éppúgy illik az ott játszott, sokszor remek produkciókhoz is, mint a kopott kocsma (presszó), amelyen át megközelíthető.

Tiszteletet érdemel, hogy mégis éppen itt figyelmeztetnek az itató és a színház különbségére. Intenek a művészet, a szellem tiszteletére.