Ha arról kellene most írni, hogy miért néztem bús magányban az Egyszerűen bonyolult című filmet a moziban, viszonylag gyorsan végeznénk. Mert (innen nézve) iszonyatosan gazdag amerikai bárgyúk problémáiról szól, hogy kell­e a bazi nagynál még nagyobb konyha, és milyen legyen az új ház felső szintje, mit csináljunk, ha amíg a luxushotel éttermében étkezünk, anyánk és apánk éppen szobát vesz ki.

Mert meglehetősen rusnya embereket mutatnak benne öltözetlenül, de úgy, hogy azért semmi ne látszódjék, és olyan egyenvörösre sminkelték benne a fejeket. Steve Martin viszont egy fakezű plasztikai sebész karjaiba került, amitől olyan lett az arca, mintha műanyag álarcot húzott volna, és olyan a mosolya, mintha egy rajzfilmstúdióban kísérletezték volna ki. És még folytathatnám.

De nem folytatom, mert sokan vannak a nézőtéren, nevetnek is, és mintha senki nem tá­ vozna idegesen. Amolyan jó kis marhaság. Illetve nagy marhaság, mert minden ok nélkül két órán át tart, és mert időnként elszállnak benne olyan szereplők, akik semmivel sem viszik előre a cselekményt.

A főhősnőnek mindjárt három barátnője is van, szex és Los Angeles, akiket egy normális rendező úgy penderített volna ki a történetből, hogy a lábuk nem éri a földet. Itt azonban a forgatókönyvíró rendezett, és nem volt szíve megszabadulni a fáradsággal megírt, bár nem éppen szellemes párbeszédektől, így aztán a barátnők is maradtak, meg a mély gondolatok a hintaágyban, hogy ki is szúrta el a házasságot, és jár­e egy kis boldogság a becsületben lehúzott élet során.

Ilyenkor szokás a színészeket emlegetni, hogy ők mentik meg a filmet, de ez sem teljesen igaz. Meryl Streepet persze akkor is jó nézni, ha éppen fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a szerepével, mert a rutinja is színvonalas. Steve Martint meg valószínűleg már semmilyen filmben nem érdemes nézni, viszont kapunk egy bá­tor alakítást Alec Baldwintól.

Jó kövér, öreg medve lett a szexszimbólumból, még öregebbnek is látszik a valóságos koránál, ehhez képest állandóan mutogatnia kell a pocakját, az elgörbült, szőrös lábait, ráadásul ezek az elegáns, száras, fekete alsónadrágok meglepően emlékeztetnek a szovjet típusú klottgatyákra, de ettől a felszabadult magavállalástól csodálatosan élővé válik az alakítás. Alec Baldwin a filmben a húzóember, és talán segít megmagyarázni, mit néznek rajta az emberek.

Rajta és a többieken is ugyanazt nézzük. Az álomvilágot, amelyben a hűtlen férjek mégis az elhagyott, öreg feleséggel boldogok csak igazán, ahol az ősz férfiak sötét öltönyt, de minimum sötétkék pulóvert viselnek, reggel beindul a locsoló a kertben, három kocsi áll a garázsban, és a gyerekek csak otthon érzik igazán jól magukat. Mondd már, hogy közben csak két humorosnak mondható jelenet jut a 120 percre. Az életben sem sokkal jobbak az arányok.

Meryl Streep és Steve Martin