Semmit sem tudok róla. Talán senki nem tudott róla semmit. Keveset beszélt, talán keveset is kérdezték. Még fényképet se sokat látni róla, mindig csak azt az egyet, szigorú arccal néz lefelé, feltehetően a manuálokra, mert a háta mögött egy orgona sípjai láthatók. Nem igyekszik bemosolyogni magát a közönség kegyeibe. Mégis ő volt évtizedeken át az orgonista Magyarországon. Nem az egyetlen, de a Lehotka.

Talán azért, mert valóban jó muzsikus volt. Mi még? Mesélik, hogy amikor nem engedték föllépni a tihanyi apátságban, odadobta a pártkönyvét Aczél György íróasztalára, úgy szaladtak vele utána. Lehet. A rendszerváltás után meg miséket írt. Ez biztos. Ennek ellenére óvakodnék mindenféle következtetéstől. Attól is, hogy a szélirányt fürkészte volna, attól is, hogy meghasonlott emberként élte az életét. Egyik sem illik tökéletesen a szigorú archoz.

Talán semmi sem illik hozzá, csak a fekete bakelitlemezek. Évtizedeken át karácsonykor ezer és ezer lakásban tették föl Lehotka Gábor Bach-lemezét, hallgattuk, ahogy furcsán, röviden fogja meg a d-moll toccatában a frázis végét. Sejtelmem sem volt róla, hogy beteg, de mégis épp a napokban gondoltam rá: nekem a d-moll toccata és fúga valahogy már mindig Lehotka-darab marad. Vagyunk így egy páran, és vannak így fiatalabbak is. Nem halhatatlanság, de túlélés.