A nap kritikája (Rózsa): Egy másik országban
Krzysztof Bednarski másik műve, A vörös csillag születése kevésbé súlyos és főbeverő. Ez egy gipsz Marx-fej, amelynek a homlokába egy hatalmas bádogcsillag belehasít, és csaknem az egész le van öntve harsányvörös akrilfestékkel, de a hatás akkor sem katartikus, ha a katalógusból hozzátudjuk, hogy a művész harmincegy esztendeje foglalkozik az alapító koponyájával. Az sem biztos, persze, hogy helyénvaló katarzist számon kérni. Az egyik bevezető tanulmány szerzője, Ada Florentyna Pawlak írja, hogy a 80-as évek lengyel expresszív művészetét – ez a kiállítás tárgya és alcíme – nem kizárólag esztétikai műfajként, hanem hozzáállásként is kell szemlélni. Hogy a Wroclawból érkezett kollekció „lehetőséget teremt az alkotás esztétikán túli értelmezésére.”
Maradjunk egyelőre a határon innen. Minthogy alcímben, méltatásban az új expresszió a leggyakoribb fogalom, minthogy a látványt ez uralja, fedezzük fel elsőként a lengyel új vadakat, a Neue Wilde és még számtalan néven ismert áramlat ottani letéteményeseit. A teljesítmény ismerős és megygyőző. Az ecset helyett meszelővel festett képek, a kárpit méretű óriásvásznak, a türelmetlenség és a gorombaság hasonlatos az akkori hazai és nemzetközi terméshez. Krzysztof Skarbek hol ijesztgető nyerseséggel, hol gyanús-parodisztikus lelkesedéssel teli kétméteresei tapintatlanul tudják azt a többletet, amellyel ez a generáció Európa-szerte meghaladni kívánta a klasszikus német expresszionizmus eleve nem szeretetteljes megértéssel teli piktúráját. Ryszard Wozniak nem kevésbé hatalmas vászna, a Jézus megkísértése ugyan Jézust talán, megkísértést annál kevésbé mutat fel (hacsak egy más történetből ismert almát nyújtó kéz nem az) – mészfehér óriásfigurája, vérvörös talán-holtteste azonban erős és nyugtalanító.
A nyolcvanas évek Lengyelországban a szükségállapot évtizede. Egyebek közt ez a különbség a magyar és más kultúrákbeli új vadak, meg a lódzi, wroclawi, varsói csoportok-alkotók között. A lázadás, a tiltakozás, az undor ott konkrétabb környezetet és célt kapott. S ha ez más közelítést kíván is (lásd fönt), ha például méltatásokban és művészprogramokban tudatosan vállalt magatartás a követés, az utánérzés is, itt a magyar nézőnek mindenképpen a német Baselitz brutalitása jut az eszébe Grzegorz Klaman brutális faszobrai láttán.
Ellentétben Wlodzimierz Pawlak vásznaival, amelyek – akár akarta, akár nem – festői erővel szólnak előítéletről, frusztrációról és Hitler-élményről, úgy, hogy pillanatnyi kétségünk sincs afelől, hogy szuverén újexpresszionista munkákat látunk. Nem ismerjük eléggé a feltételeket, noha az alapos katalógus megpróbál eligazítani. Belőle megtudható, hogy nem csak a hatalom volt más, a hatalom ellenfelei is mások, sokfélék voltak. Érteni véljük, de nem eléggé világos például, miként tekintett erre a féktelen művészetre az ugyancsak ellenálló katolikus egyház, miért bukkan fel az utóbbi hol altemplomokat kiállításra felajánló szövetségesként, hol cenzúrázó ellenfélként a katalógus közleményeiben. Azaz, miként hatott ott az a Szűzanya című lap, amely sebhelyes, könnyezik, de tapintatlansága egyáltalán nem malaszttal teljes, s miként a Lódz Kaliska csoport három és fél méteres fotója, amely korántsem evangéliumi értelemben hirdeti Az utolsó vacsora gondolatát.
Csak egy hétköznapi élet egy másik totalitárius országban – Marek Sobczyk képcíme pontos és figyelmeztető, innen kell néznünk az ismerősnek tetsző megoldásokat is. A Luxus csoport viszolyogtató ételmaradék-összeállítását, amely most a Sütemények meg hoszszabbított szavatossági idővel címet viseli, meg a dobozba zárt igazi kólásüveget, amellyel szójátékot játszanak. S amelyeknek egy vagy több megfelelőjét rendre megtalálhatnánk a pop-art eddigi történetében, de ne keressük. Ez a kiállítás mint kiállítás szellemi egység: egy rendkívüli történelmi korszak felettébb látványos dokumentációja.
