Redukált lelkek
Pedig a rendezők megpróbálják egyetlen nagy folyamattá, hatalmas kavalkáddá alakítani a müncheni Oktoberfesten játszódó száztizenhét jelenetet. Ez nagy bravúr lenne, de ritkán sikerül.
Bagossy éppen fordítva jár el, ezzel alighanem a Kolumbusz tojását fedezve föl: hangsúlyozza a különben hatvankettőre csökkentett jelenetek különállását. Bagossy Levente díszlete egy hatalmas paraván, amely eltakarja a teljes színpadot, mindössze egy nagyjából 2x1 méteres kukucskáló nyílást hagyva rajta a játék számára. Vásári mutatványosbódéban játszódik az előadás egyvégtében. Darvas Ferenc mint mutatványos, a zongora mellől egyenként konferálja be a jeleneteket, amelyeket a függöny is szinte mindig elválaszt egymástól. Néha csak a számukat mondja be, gyakran a helyszínt is leírja, olykor azt is elbeszéli, amit látunk. A játéktéren csak a legszükségesebb kellékek, jelzések, ülőalkalmatosságok bukkannak föl.
A játszók is csak részben látszanak. Hol felső-, hol alsótestük látható, de van, hogy fejük-lábuk egyaránt hiányzik. A rendező remekül bánik az így kínálkozó lehetőségekkel. Poénos minden. Ha szétmegy a függöny, poén, ha lecsapódik, poén. Poén, ha a lovagló kislányból csak a ló fejdísze és a gyerek arca vonul végig az alsó peremen. De a legpoénosabb az, amikor a fejetlen-lábatlan figurák csak a kezükkel, olykor mégis fölemelkedő lábukkal jelzik a szöveg mögöttesét.
A színészek parádéznak, remekül használják ki a különös, egyszerű, de elementáris játéklehetőségeket. Polgár Csaba Kasimirja nemcsak becsületes, jámbor fiatalember, de szinte gyermekien riadt, félénk emberke is. Szandtner Anna pontos adagokban keveri Karoline korlátolt ön- és céltudatosságát a lány érzelmes-naiv tisztességképével. Széles László Merkel Franci hivalkodó brutalitásában a sérülékeny lelket is megmutatja, Hámori Gabriella Erna kiszolgáltatottsága alatt alattomosan lappangó, elnyűhetetlen életösztönt rejt. Máthé Zsolt Schürzingere magától értetődő természetességgel vall egyszerre határozott és hajlékony elveket. Csuja Imre egy élethabzsoló, Mácsai Pál egy megtört vén kéjenc portréját festi tobzódó színészi szaktudással.
Nem politikai, nem történelmi, nem erkölcsi olvasat ez, hanem merőben vásári, illetve színházi. A rendező nem tolja előtérbe az értelmezését, nem emlegeti föl sem a harmincas évek elejének fasizálódó Németországát, sem hazánk mai állapotát. Ami mégis talál, az az elkerülhetetlen, szükségszerű véletlen számlájára írandó. A történet inkább az elemi emberi kapcsolatok különös változásairól, fordulatairól szól, mintsem az osztályviszonyok alakulásáról. A munkanélküliség lélekölő, érzéseket, kapcsolatokat pusztító hatásáról vásári egyszerűséggel, mélypszichológiai vájkálás nélkül beszél. Ahogy a szerző. A redukált színház redukált lelkeket mutogat.
Befejezésül a játszók leszedik a színpadot elfedő táblákat, s a puszta váz előtt valamenynyi közreműködő, súgó, ügyelő, díszletmozgató együtt énekel a tavaszról, májusról. Immár civilként szólnak a játszók, de nem komolyodtak meg: kiábrándult irónia és gyermeteg remény egyszerre vibrál a dalocskában.
