Yade már annak a bevándorlógenerációnak a tagja, amelynek franciaországi „integrálódásában” jóval nagyobb szerepet játszott a média tömegkultúrája („egy igazi szenvedélyem van, amiről nem tudok lemondani: a tévénézés” – mondta egyszer egy interjújában), mint a francia nemzeti értékeket átadni hivatott republikánus iskolarendszer, vagy a „nemzeti identitásról” szervezett politikai viták. Ennek a generációnak nagyjából annyit számít egy imám szava, mint a „katolikus” francia ifjúságnak Párizs érsekéé... Ezért nem értenek semmit azok a mai Franciaországból, akik a „bevándorlókat” valamiféle mohamedán kultúra (rosszabb esetben az iszlamizmus) felől kívánják leírni.

Rama Yade azonban távolról sem tipikus jelenség: már a kezdetek is különbözőek. Yade édesapja nem egy szegény afrikai bevándorló volt, hanem a függetlenné váló Szenegál legendás politikusának, Sédar Senghornak a jobbkeze. Tizenegy éves korában érkezett diplomatává váló édesapját elkísérve, akkor még úgy tűnt ideiglenesen Franciaországba. Szülei válása után apja visszatért Szenegálba, édesanyja egyedül maradt a lehető legnehezebb körülmények között. A Szenegálban tanárnőként dolgozó hölgy diplomáit nem ismerték el Franciaországban, így kénytelen volt takarításból és más alkalmi munkából eltartani Ramát és három lánytestvérét. Innen azonban a lassan tipikussá váló történet meseszerű fordulatot vesz: a tehetséges és végtelenül ambiciózus – mindkét tulajdonságát máig megőrző – Rama Yade bejut a nagyon elit párizsi Paul-Valéry Gimnáziumba, majd elvégzi a még elitebb Politikatudományok Főiskoláját is.

Ez a kettős tapasztalat Rama Yade személyiségének alapvető jellemzőjévé vált: meggyőződése lett, hogy az előrejutás csak és kizárólag egyéni teljesítmény, akarat kérdése. De Yade igen tudatos hölgy is egyben, jól tudja, hogy ez az „integráció” jó részben a gyökerekkel való szakítást jelenti („vége papa Afrikájának” – mondta egyszer, azaz vége az afrikai gyökerek visszasírásának), ha Franciaországban akarsz sikeres lenni, nincs más választásod mint tökéletesen franciává válni. Ahogy egy interjújában fogalmazott: „számomra a jog a különbözőséghez semmit sem jelent, én a jog az azonossághoz elvében hiszek”. Rama Yade nem kíván a „sikeres fekete bevándorló” szimbóluma lenni.

Rama Yade nem tipikus, hanem éppen atipikusságában mond valamit korunk Franciaországáról, ezt ő maga is jól látja: „Sokkal jobban megértem magam a saját francia politikusi generációmmal, amelynek tagjai kijárták a legnagyobb iskolákat, végigjárták a republikánus előrejutás lépcsőt, mint Fadela Amerával, vagy Rashida Tahival – szintén az emigrációból érkező jobboldali politikusnők –, akiket csupán azért kellene közel éreznem magamhoz, mert mindhárman színesek vagyunk.”

Rama Yade politikailag 2007. január 14-én született meg: a nagy konzervatív párt (az UMP) ekkor választotta ünnepélyes körülmények között elnökjelöltjévé Nicolas Sarkozyt. A kongresszusi tribünön feltűnt az akkor még teljesen ismeretlen fiatal fekete hölgy, aki gyújtó hangú beszédet intézett a tehetetlen, az antirasszista nyelvezet mögé bújó, a színeseket valamiféle paternalizmussal kezelő francia baloldal ellen. A siker hatalmas volt. A kampánybéli kitüntetett szerep után a jutalom sem maradt el: az ifjú hölgy a számára létrehozott „emberi jogi államtitikárság” vezetését kapta, amelyet az idén a sportügyi államtitkárságra cserélt (a dolog személyre szabottságára jellemző, hogy az előbbi poszt meg is szűnt Yade távozásával). Közben önkormányzati képviselővé is vált a számára hazai terepnek számító – édesanyja továbbra is ebben a párizsi külvárosban él – Colombes-ban.

A dolog politikai jelentősége vitathatatlan volt: Rama Yade szerepe, és ez azóta sem változott, tulajdonképpen azzal a képpel való szakításra irányuló kísérlet, hogy Sarkozyre „csak a fehérek szavaznak”. Yade intelligenciájára jellemző, hogy igen gyorsan megértette az ebből a szerepből fakadó kiváltságokat: a Sarkozy-udvartartásban kevesen mernek olyan nyíltan ellentmondani a „főnöknek”, mint ő. Rama Yade engedetlenségei a francia sajtó kedvenc témáivá váltak: emberi jogi államtitkár korában nem volt hajlandó elmenni Kadhafi – mert az emberi jogok értékes dolgok, de az olaj még értékesebb – ünnepélyes párizsi fogadtatására, többször kifejezte ellenvéleményét a kormány politikájával szemben, visszautasította az európa parlamenti választásokon való részvételt és így tovább. Legendásan rossz a viszonya, mind volt főnökével, Bernard Kouchner külügyminiszterrel, mind a jelenlegivel, Rosalyne Bachelot egészségügyi miniszterrel. De úgy tűnik a kormány „kis hercegnőjének” (ahogy a jobboldali sajtó szereti nevezni) mindent szabad.

Nem kell különösebben politikai pszichológusnak lennünk hogy belássuk, hogy ez persze mindkét félnek igen jól jön: Yade a közvélemény szemében a bátor, ifjú hölgy, aki mer szembeszegülni, míg Sarkozynek fontos, hogy látszódjon, hogy az igen autoritariánus elnöki hatalomgyakorlásban mégis lehetséges ellentmondani neki. Yade a Sarkozy-udvartartás makrancos hölgyének igen előnyös szerepét játssza: kimagasló népszerűségét valószínűleg ezen összetett szerepének köszönheti. A jobboldaliak köré ben népszerű, mert az UMP-politikusa, a baloldaliak szeretik, mert néha ellenáll az elnök akaratának, a fehérek kedvelik, mert megmutatja, hogy Franciaországban lehetséges a színesek számára is az előrejutás, a színesek szeretik, mert mégiscsak „közülük való”...

Azonban a politikában nem csak a gyakorlati számítások játszanak szerepet, nehezen tagadható, hogy személyes szimpátia is összeköti az elnököt és fekete udvarhölgyét: Sarkozy ahányszor dühöng fékezhetetlen pártfogoltján valószínűleg annyiszor is mulat rajta. Ahogy az elnök tanácsadója mondta egyszer Sarkozynek egy Yadét illető dühkitörése után: „Végül is azt veted a szemére, amit te harminc éve megállás nélkül csinálsz!”, azaz a szabályok tudatos áthágását. Yade oldaláról ez kétségkívül valamiféle csodálatot jelent, többször kifejtette, hogy az UMP-hez való csatlakozása távolról sem valamiféle konzervativizmushoz való adaptálódását jelentette, hanem egy személy, Nicolas Sarkozy, politikai karaktere iránti vonzódást. A köztük levő „viharos szerelem” tehát folytatódik, mind ahogy az is igaz, hogy Yade minden lázadása ellenére nem követi el a karriereket kettétörő alapvető hibát: mindig lojális maradt az elnökhöz.

Egyébként Yade a politikai elveit tekintve sem tipikus jelenség: emberi jogi államtitkárként furcsa volt, hogy az izraeli gázai offenzíva idején feltűnően csendben maradt, majd amikor megszólalt, a Hamaszt tette felelőssé a háborúért. De 2005-ben sem szavazta meg az európai alkotmányt, majd támogatta az iraki háborút...

Mindenesetre Rama Yade ízig-vérig francia jelenség: a problémát az okozza, hogy leginkább atipikusságában az. Egy afrikai lány, akit az anyja egy párizsi külvárosban, igen nehéz körülmények között nevelt fel, hogy a republikánus iskolarendszert végigjárva fényes karriert fusson be. A történet igaz, de túl szép, hogy tipikus legyen.