A borítón Marie­Claire Alain fényképe, egy szemüveges néni mosolyog, de nyugalom. Mozartról is feljegyezték, hogy nagyon jelentéktelen külsejű ember volt, és Bachról se lehetne az arcmása alapján megsejteni, hogy ő az alfa és az ómega.

Az Alain család egyébként nem is jár nagyon messze Bachéktól, Marie-Claire apja és bátyjai zeneszerzők voltak, a híresebb, Jehan talán még híresebb volna, ha nem esik el a második világháborúban. Marie-Claire Alain is szerző, tanár, és mintegy mellékesen orgonista. Valószínűleg ő a legtöbb lemezt készítő orgonás, vele kezdődött az Erato lemezkiadó története, ő orgonált a legelső Erato-bakeliten. Bő három évtizeddel később lett ebből egy Bachorgona-összkiadás, ebből válogattak erre a lemezre. A d-moll toccata és fúgát, a Jesu bleibet meine Freude korált, és, nagyon helyesen, néhány kevésbé közismert darabot.

Marie-Claire Alain alaptrükkje az, hogy nincsen. Se trükk, se ő. Mester, tanár, határozott asszonyka, de nem az önmegvalósító személyiség iskolapéldája. Csak akkor lehet érezni a játékos jelenlétét, ha valami nem tökéletes, ha itt-ott kicsit megbillen a tempó. Egyébként olyan, mintha a hangszer játszana, úgy szól az orgona, ahogy egy orgonának szólnia kell az általános elképzelés szerint, ünnepélyes hidegséggel. Felüdülés, ha megszólalnak a fafúvós regiszterek, de majdnem kellemes kizökkenés az is, amikor a Vivaldi a-moll hegedűverseny Bachátiratának utolsó tételében idegesíteni kezdi az embert, hogy mi lett a karcsú hegedűszólóból: éles, kérlelhetetlen szólam. Legalább valami vitatható. Bár Alain annyira meggyőző, hogy a vitára vágyó hallgató elbizonytalanodik: nem Bachnál akar okosabb lenni?

Szinte biztos, hogy bennünk van a hiba. Marie-Claire Alain nagyon szerény, de akkor is egy életművet összegez, újragondol, letisztul, lemetszi a sallangokat, időnként felülbírálja régi önmagát. Ebből mi mind kimaradunk, csak a történet végét nézzük. Mintha a Rómeó és Júliának csak az utolsó felvonására érkeznénk, két halott, be szomorú. De mégsem az, mintha már akkor is ismernénk Rómeót, amikor Rózáért lelkesedik. Aki szereti ezt a műre koncentráló, szólamokkal babráló konstruálást, ahol a személyesség csak annyira fontos, mint a szándékos hiba egy régi festményen, amellyel az alkotó jelzi, hogy nem a tökéletességre törekszik, csak a lehető legjobbra, annak már most is teljes az öröme. Én leginkább azt érzem, hogy kinyílt egy kis ajtó, be lehet lépni, az ember azt képzeli, hogy egy belátható, szépen berendezett szobába megy, de ahogy továbblépne, nyílnak a terek, a távlatok, már egy egész életművet kellene megismerni, már a hangszert, Bachot és összes műveit, a végén az egész világ ott áll, érdekellek-e, kérdezi. Hát persze.