– Megmondaná, milyen magas,és hányas cipőt hord?

– Százhetvennyolc centisvagyok, negyvenkettes cipő van a lábamon. Miért érdekli ez a Népszabadságot?

– Humoristaregisztert készítünk. E paraméterek és a poénok összevetésével kapjuk meg a humorossági indexet…

– Különös. Annak idejéntalálkoztam a Monty Python csoport egyik tagjával, John Cleese-zel, aki döbbenetesen magas. Ráadásul óriási komikus. Köztudott, hogy Louis de Funés meg alacsony volt, de szintén vicces. Nincs tehát öszszefüggés a testméret és a humor minősége között.

– Poénnak készült.

– Mindent szívesen meghallgatok, de nem nevetek mindenen fennhangon. Attól persze még viccesnek is tarthatom.

– Beszéljünk a hőskorról, anyolcvanas évekről, amikor föltűnt itthon az abszurd angol humor. Hogy is volt ez valójában?

– Ezerkilencszáznyolcvanhattól a csak saját műveket előadó L’art pour l’art Társulattal föllépve találkozhattam rendszeresen a hazai közönséggel. Közben megismertem bizonyos angol szerzők – Peter Cook, a Monty Python és mások – műveit. Volt egy csomó jelenet, amelyekről itthon senki sem hallott. Ezt kulturális űrnek tekintettem, s célul tűztem ki, hogy hidat kell verni az angol kultúra eme szegmense és a magyar közönség közé. Ezért jött létre 1990-ben a Holló Színház.

– Tudnak-e a hollók a víz alattrepülni, vagy megfulladnak? Innen a név. Jól emlékszem?

– Az első előadás címe volt.Volt benne egy interjújelenet, melynek a változatosság kedvéért az volt a címe: „A hollók”. Sir Arthur arra tette föl az életét, hogy megtanítja a hollókat repülni a víz alatt. Játszottuk a darabot, s ’90 őszén a Humorfesztiválon nevet kellett adni a csapatnak. Addig úgy hívtak bennünket, hogy Galláék. Nem tetszett. Mivel a hollós darabot játszottuk, Holló Színház lettünk.

– A régi társulat szétspriccelt.1990-től ’96-ig még játszott Laárékkal, volt Holló Színház is. Van még kapcsolata a régiekkel?

– Nincs. ’96-ban szétváltakútjaink.

– Miért?

- Mert nem éreztem jól magam. A távozás értelme az volt, hogy ne kelljen kapcsolatban maradnom a régiekkel.

– Most kikkel játszik? Ha már a régeikkel nem.

– Négy, de lehet, hogy öt lábon állok. A Karinthy Színházban tavaly mutattuk be A napsugár fiúk című darabot, Koltai Róberttel címszereplők vagyunk. A bemutató előtt másfél évig tartott, hogy a saját fazonunkra igazítva átírjuk.

– Hová lép a többi láb?

– A Mikroszkóp Színpadonönálló estem van Paprikás rumli címmel, jelenetek, monológok, dalok hallhatók benne.

– A Dallas-dalt is énekli?

– A barátaim figyelmeztettek,ki ne merjem hagyni. Kultikus, örökzöld és még most is nevetnek rajta. Még mindig van, aki most hallja először. Megjelent első szerzői lemezem, amely egyben a Pa-Dö-Dő gyereklemeze is. Tervezem, hogy 25 év után újra élő koncerteket adok. Klubokban lépünk föl profi és fiatal zenészekkel, játszani fogjuk a GM49 dalait, de lesznek új számok is. A vicces jeleneteim megjelennek könyvben is.

– Időben észreveszi, ha nem nevetnek a poénokon?

– Olyan nincs, hogy egyáltalán nem nevetnek. Vannak új poénok, s azok közül nem mind váltja be a hozzá fűzött reményeket. Akkor azt még egyszer ki kell próbálni, mert hátha véletlen volt. Ha másodszor se jön be, ki kell hagyni.

– Hogy érzi magát általában véve a hétköznapokban? Szembesül-e az emberek kínlódásaival, és azzal a sok ütközéssel, negatívummal, amivel érintkeznek?

– Kivételezett figura vagyok,mert ha elmegyek az ábécébe vásárolni, hozzám ott is mindenki pozitívan közelít. Művész úrnak szólítanak, s elmondják: szeretik a műsoromat. Szokták kérdezni, ön az, vagy csak nagyon hasonlít Gallára?

– Mit szokott felelni?

– Azt, hogy is-is. Én vagyokaz, meg nagyon hasonlítok is magamra. Ez után megkérdik, tényleg ilyen-e a hangom. Mondom, ilyen. Hozzám, nyilván a foglalkozásomból adódóan, nem a panaszaikkal jönnek az emberek. Ellenőrizni akarják, hogy én vagyok-e.

– Azt nem szokták kérni, amitőla komikusnak föláll a szőr a hátán: mondjon valami vicceset!?

– Nagyon ritkán előfordul.De én ezt nem veszem roszsz néven, mert ez a szakmámmal jár, senki se kötelezett rá, hogy humorista legyek, én ambicionáltam. Mégis: azt szoktam mondani, hogy most nem vagyok szolgálatban. Ami azért jó, mert önmagában is poén, nevetni lehet rajta, viszont egyúttal meg is oldja a helyzetet. A másik, hogy amikor elmegyek egy vidéki művelődési házba, találkozom ugyan az ország népével, de oda ők röhögni jönnek. Azt várják tőlem, hogy nevettessem őket. Azért mondom, hogy harmóniában vagyok a külvilággal, mert én akartam, hogy így legyen. Tehát nem a politikai nézeteimről akarom őket megygyőzni, vagy Babitsot előadni, hanem boldog vagyok attól, hogy a nevettetést várják tőlem. Tudok olyan angol komikusról, aki miközben nevettetett, belül vérzett a szíve, mert Shakespeare-színész szeretett volna lenni. Én nem ilyen vagyok. Nincsenek elfojtott vágyaim. Amikor a színpadon vagyok, az olyan számomra, mint a vízen járás. Életem értelme.

– Abból mi igaz, hogy nincs mobiltelefonja?

– Félig igaz. Van mobiltelefonom, csak nincs bekapcsolva.

– No! Ez teljesen új műfaj.

– Hátha még azt is elmondom, hogy nem is tudja senki a számát. Még én sem. Egy papírra föl van írva. A telefon azért van, hogy én fel tudjak valakit hívni. Megyek valahová, s odaszólok, öt perc múlva odaérek, gyere le. Vagy vészhelyzet esetén be tudom üzemelni. Föl van írva, hogy mikor milyen gombot kell megnyomni.

– Nem fél attól, hogy nem találják meg?

– Nem. Még eddig egyetlenfellépésről sem maradtam le azért, mert nem volt mobilom. Van egy „szakmai” üzenetrögzítőm, amin ön is üzenetet hagyott. S lám, eltelt egy nap, itt ülünk, és készül az interjú.

– Ahhoz, hogy komikus legyen,egyéninek kell lennie. Kell saját arc, saját, jól megkülönböztethető karakter.

– Sokáig nem tudtam, hogyvicces a hangom. Egyszercsak kiderült.

– Ugye nem sértem meg azzal,ha azt mondom, hogy az ön átlagosnál jóval bambább tekintete rokonszenves lehet az embereknek…

– Hála istennek.

– Meccsen mikor járt utoljára?

– Régen. Illés Bélával levonult előlem a mai magyar labdarúgás, csak a tévében követem az eseményeket. Egyszer rendeltem egy angol antikváriustól képregényújságokat, s amikor megjött a küldemény, a bácsi – merthogy ő volt az antikvárius – ráírta a dobozra: „Puskás, Hidegkuti, Czibor Anglia nem felejti ’53 magyar hőseit”. Megvan az eredeti Szepesi-felvétel a meccsről, évente egyszer meghallgatom. Nem tudok belenyugodni az ’54-es berni tragédiába sem. Éppen mínusz ötéves voltam akkor.

– Valakinek veszíteni kellett.

– De nem nekünk és nem akkor. Nyernünk kellett volna.

– De a németeknek is nagyonnyerniük kellett. Akkor jöttek ki a mély gödörből, amibe a nácizmussal taszították magukat, Németország a 3:2 után föllélegezhetett. Legalább akkora szükségük volt a győzelemre, mint nekünk.

– De a mi csapatunk jobbvolt. Csak, ugye, az első magyar–németen Puskást szándékosan lerúgták, másrészt 2:3-nál Puskás szabályos gólját nem adták meg. És még sorolhatnám. Láttam A berni csoda című filmet. Nekünk el kéne készítenünk A berni csalás címűt. Hivatalos tiltakozó jegyzéket küldenék a német kancellárnak, hogy az nem csoda volt, hanem különböző…

– …véletlenek összjátéka.

– Az, hogy a magyarok szálláshelyén egész éjjel egy rezesbanda muzsikált, nem volt véletlen. Én egy naiv gyerek vagyok. Sose értettem, hogy amikor két részre volt szakítva Európa, ad abszurdum Rákosi miért fogadta el a vereséget. Angol bíró vezette a meccset! Miért nem mondta Rákosi, hogy a kapitalista imperialisták elvették a dolgozó néptől a győzelmet?

– Újra kellett volna játszatni?

– Ez a minimum.