Az egész úgy kezdődött – ő maga mesélte nekem vagy harminc éve, ha nem több –, hogy Magócsi Lajos általános iskolai tanuló a tanórákon sem bírta ki, hogy papírra ne vesse zöngemé nyeit, amelyek hirtelenjében eszébe jutottak. Dallamok is voltak e gondolatok mögött, melyek ott szálldostak a levegőben, a tanító azonban erről nem tudhatott, ő csak a pad alatti kapirgálást vette észre. A cetliket elkobozva pedig olyan, a rím kedvéért született sorokat olvashatott, hogy „Tátra alján lakott az anyám”, s erre már fel kellett hördülnie: „a te anyád a Wesselényi utcában lakik, miért írsz olyat, ami nem igaz?!”

A márványtábla és Magócsi főműve: a fagymentes kút A szerző felvétele

A tényeket szigorúan véve az 1911-ben született s 1987-ben meghalt Magócsi Lajos lakatos- és kútfúrómesterre, ha még élne, most rossz világ járna. Hogyan is érezhetné magát, amikor a cigányprímások szükségből eladogatják hegedűiket a mulatós kedvű, gazdag vállalkozóknak, a magyarnóták, műdalok kikoptak a vendéglőkből, a Jó ebédhez szól a nóta című, délidei rádióműsorra – amelyben Vörös Sári, Solti Károly, Kovács Apollónia gyakran énekelték a Magócsi-nótákat is – már csak az öregek gondolnak néha, ha tyúkhúsleves illata szálldos.

Magócsi Lajos munkássága azonban holta után, éppen ebben a nótaszerzők számára búbánatos időkben dicsőségre lelt. Szülővárosában, a fővárostól alig negyven kilométerre lévő Monoron és környezetében legalábbis: az ipartestület székháza mellett egy kékre pingált, „rángatós” artézi kút és egy korlát társaságában felavatták a „sokoldalú lakatosés kútfúrómester, aranydiplomás kisiparos, a strázsa-hegyi rigmusok szerzője, Monor nótafája” márvány emléktábláját. Állítottak mellé egy padot is, hogy akit megrohannának az emlékek, oda le tudjon ülni, elrévedezni.

Petrik Lajos mérnök-tanár, Magócsi Lajos veje, aki eredeti hivatása mellett közel hatvan éve zenél lakodalmakban és a legkülönbözőbb rendezvényeken – borospincék vendégeitől a vöröskeresztesek helyi csoportjai, netán vasutas-összejövetelek közönségének – így vélekedik az idősebb és az ifjabb korosztály temperamentumáról:

– Én a negyven felettieketnevezem idősebb korosztálynak. Azok még úgy tudnak mulatni, hogy kirúgják a ház falát is! A régi kultúrházban minden napra jut nyugdíjasösszejövetel. Hát ott olyan bulik vannak, hogy el se hinné, amíg nem látja. Ez a közönség élteti a régi szerzeményeket, a Ferenc Jóska korabeli kupléktól a 20-as, 30-as, 40-es évek slágereiig mindent, ami dallamos. A dallam ugyanis megmarad, bár már nem sokáig, mert a mai fiatalok majomzenét hallgatnak. A lakodalmakban is csak nézem: amíg az idősek dalolnak, mulatnak, nekik meg sem mozdul a szájuk, mintha kihalt volna belőlük az életöröm.

Ha az ifjak Közép-Európa legnagyobb pincefalujában, a monori Strázsa-hegy nevezetesebb vendégváróhe lyein a nyugdíjasoknál ritkábban fordulnak is meg, s akkor sem amiatt, hogy a „megárt a jó borban a sok maligán, ne félj, hazatollak taligán” kezdetű Magócsi-nótát eldalolják, azért még nincs minden veszve. Lajos bácsi, több nyomós oknál fogva is, most már végleg elfoglalta méltó helyét a kisváros helytörténetében, köszönhetően az iparosság kezdeményezte emléktáblának s a Németh László helytörténész által a mester munkásságáról összegyűjtött anyagnak, amelyből számos különlegességre is fény derül. Arra például, hogy Magócsi Lajos 14 találmányt nyújtott be szabadalmi oltalomra. Feltalált például 1937-ben egy villamos áramot termelő szélmotort, amelynek lapátjai bármilyen szélirányhoz képesek voltak alkalmazkodni s eközben legalább 50 lóerőt előállítani. Ezt a szélkereket 1943-ban a Wesselényi utcában fel is állították, de csak egy ideig szivattyúzhatta a vizet a kútból, később le kellett bontani, nehogy a háborús időkben fentről repülőnek véljék.

De készített a lakatos-kútfúró mester napraforgócséplő gépet és gyógynövényaprító berendezést, többféle tüzelőanyaggal működtethető gyorsforralót, törpe központi fűtőberendezést, hogy a konyhai tűzhely egy csepp energiája se vesszen kárba, gyártott tízezer suszterreszelőt, majd világszabadalomra pályázott egy, a vasúti sínek rögzítésénél fontos, hasított, önmagát rögzítő csavaranyával.

De hiába volt egyik ötlete jobb, mint a másik, a kút lett csupán igazán sikeres: a fagymentes, húzókaros emelőkút, amelyben a kúttest dupla fala és közeinek üveggyapottal való szigetelése volt kuriózum a maga korában, s amiből néhány még ma is látható a régió településein, egy pedig most már ipari műemlékként az iparosok székháza előtt.

És örökkévalónak látszanak a kisvárosban és környékén a változó idők minden ellenhatásával szemben valahogy mégis megőrzött nóták, a lakodalmakban és különféle társasági eseményeken felhangzó rigmusok, amelyek megszületésének körülményeiről Magócsi Lajos annak idején csak annyit volt hajlandó mondani: „jön az magátul, de legfőképpen a jó bor szagátul”.