Aki szívből él, az élből szív
– Ha kevesebb volna bennem anaivitás és több a türelem, akkor nem is ennek a három fiatalembernek a történetét írom meg, hanem egy dokumentumregényt a kommunizmus utolsó évtizedeiről. Azért mondom, hogy naiv, mert azt hittem, hogy az emberek majd olyan Jókai-regény módra olvassák a könyvemet. Ehelyett folyton azt kérdezik, ki kicsoda benne, melyik zenészt, lemezgyárost és szeretőt kiről mintáztam – magyarázza Bornai. Akit Tibornak legfeljebb kétévente egyszer, az okmányirodában szólíthatnak. Nincs, aki a KFT zenekar billentyűsét, a költő-dalszövegíró-filmforgatókönyvíró-aformizmagyárost ne Dráninak hívná. Jó harminc éve zenésztársa, Laár András vette kölcsön és ragasztotta Bor naira az indiai író-költő, Rabindranath Tagore névszeletkéjét, a dranathot. Dráni életének eddig megoldatlan rejtélyei közül az egyik, hogy mit jelenthet ez a szanszkrit kifejezés. Ám ez az a fajta nyitott kérdés, amelynek harminc év alatt sem siet a végére járni az ember. Más talányokat viszont a természetüknél fogva nem lehet a végtelenségig magunk előtt görgetni.
– Életem egyik nagy története, amikor 1980 de cem berében megpróbáltak beszervezni ügynöknek. Az igazi élmény pedig az benne, hogy nemet mondtam. Mert amíg az ember nincs egy ilyen helyzetben kipróbálva, addig csak reménykedhet, hogy jól viselkedik majd. Az a decemberi délelőtt a VIII. kerületi rendőrkapitányságon, az volt nekem a szakítópróba. Épp huszonkilenc éve.
Hogyhogy ilyen pontosan emlékszik? Erre két dolgot is mond Dráni: az egyik amolyan álpanasz, hogy nem tud mit tenni, azt is megjegyzi, amit nem akar, fotografikus a memóriája. A másik, hogy miért különösen emlékezetes 1980. december nyolcadika: Mark David Chapman ezen a napon lőtte szíven John Lennont. Dráni zenészbarátaival virágakciót szervezett a budapesti amerikai nagykövetség elé. Nem jutott eszébe, hogy épp összeesküszik a rendszer ellen.
– Két napra rá mégis bekopogtattak hozzánk a ballonkabátos urak, szakasztott úgy néztek ki, ahogy később Papp Gábor Zsigmond filmjében, Az ügynök életében láttam. Gyanítom, hogy a könnyűzenészekre külön munkacsoportot alapított akkoriban a belügy, hiszen szövegíróik a legádázabb veszélyt jelentették a szocializmusra. Egyébként az engem beszervezni próbáló elvtársról, Gábor Róbertről kiderült, hogy később Laárt is ő invitálta „dumcsipartikra”.
Pont úgy, ahogy Bornai regényének egyik szereplőjét (szintén zenész), akinek azonban nem sikerült a szakítópróba. – Nem lehet mégsem egy az egyben elítélni. És ha valamiért érdemes erről a korszakról könyvet írni, akkor az az, hogy megvizsgáljuk, van-e bármi szerethető azokban az emberekben, akik nálunk gyengébbnek mutatkoztak. Beszéltem ismerősökkel, akikről jelentettek, egyiken sem láttam gyűlöletet. Pedig milyen egyszerű és logikus volna gyűlölni ezeket a figurákat. Csakhogy nem ilyen szimpla ez az ügy. Szóval szólhatna arról ez a könyv, hogy ha azok nem gyűlölik az ügynököket, akiket besúgtak, akkor a többiek, akiket senki nem figyelt, minek gyűlölködnek.
Vagy arról, mekkora tétje volt az előző rendszerben a könnyűzenének. Ha valaki hatvannyolcban azt mondta, hogy sárga rózsa, mindenki tudta, mire gondol. – És hogy van még egy-két ilyen őstulok, mint én, aki hiszi, hogy a dalokban üzenni kell. A pop- és rockkoncertek csak a rendszerváltás után satnyultak olcsó hétvégi szórakozássá. Iszonyú látni, hogy nálam harminc évvel fiatalabb zenészek most épp olyan dalokat játszanak, mint amilyenek miatt mi annak idején kiröhögtük Aradszkyt meg Soltész Rezsőt.
Soltész egyébként nem úszsza meg azt sem, hogy szerepeljen a regénybéli Falat kenyér együttes sztorijában. Ahogy a popcézár Erdős Péter sem. Meg annak a Nagyvárad téri vöröstéglás háznak a lakóközössége, ahol nemcsak a Lőj az ördögre! főszereplői, hanem Dráni is lakott. Föltűnik még az Asztalos János park, amelynek titkos dohányzóhelyén – pont, mint az ifjonc Bornai – a két főhős, Gábor és Mihály is békében füstölhetett, közben megálmodta a jövőt. Fölösleges azonban beleizzadnunk a találgatásba, hogy az elválaszthatatlan jó barátok közül vajon melyik Bornai.
A szerző nyilvánosan bevallotta, hogy testvériesen elosztotta magát a két fiú között. Állhatatos volt mindig, mint Gábor, de reméli, nem olyan erőszakos, mint ő. Inkább morfondírozó, mint Mihály, és vészesen naiv, ahogy ezt korábban beismerte. Meg is írta egyszer morfondírozó naivsága rizikóját egy aforizmában. Aki szívből él, az élből szív. Most már csak azt sajnálja, későn jutott eszébe: ez lehetett volna a könyve mottója.
