A szerkesztőtől az első magyar falukutatónak jellemzett Kálmány jobbára a korát megelőző módon vizsgálta tárgyát. A hitbéli regéket, mondákat, meséket, népdalokat egyfelől a legszürkébb hétköznapok gazdasági-társadalmi keserveibe és örömeibe, másfelől eurázsiai távlatba helyezve faggatta meg, így rajzolva eleven képet Szeged, a ma Szerbiához tartozó Szaján (Sajan) meg a Romániához tartozó Pécska (Pecica) és környékük „földközeli” népének nem iskolában tanult kultúrájáról. Egyebeken kívül arról, hogy a népdalaikban miért oly gyakori elem az alma (mert a szeretet, a szerelem szimbóluma), hogy a Holdban – mint a finnugor népek és a törökök is – a „világító” voltot tisztelik (mert a természet emberei megsüvegelik azt, aminek bármiféle hasznát veszik). Illetve arról, hogy a Tiszából vizet merítő halászok valamicskét viszszaloccsantanak belőle (mert „jóvá akarják tenni”, hogy valamit elvettek a folyótól).

Kálmány nem volt szakképzett néprajzkutató – de bámulatos szorgalmával, óriási olvasásteljesítményével, életközelségével kora tudományosságának felső régióiba jutott. És ha következtetéseiben tévedett is néha, gyűjtött anyaga – Péter László szavával – „önértékénél fogva maradandó”.

A Magyar hitvilág nemcsak Pécskához, hanem a szerkesztő városához is kötődik: ez a Szegedi tudósok címmel tervezett sorozat első darabja.

(Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, 329 oldal, 2000 forint, hozzáférhető: klke@pecska.ro)