Titkos delikátok a Pataky mélyén
A közép-Kádár-kor modorában megkomponált, tehát a megyei csillagvizsgálók, a járási mecsetek és a nagyközségi tanácsi uszodák szín- és formavilágát idéző kultúrpalotát övező gyepet féllábszárig érő vaskerítés védi a 25 centinél alacsonyabb betolakodóktól. Nem eléggé, a tervezők azzal ugyanis nem számoltak, hogy aki ilyen kicsi, az egyúttal igen slank is, tehát simán átmászik a réseken, hogy odaát nejlonzacskókat, csikkeket és szaloncukros papírokat helyezzen el a helyi közösség bosszantására. Valamit tenni kéne, de többször nem szólok.
A házba csinos, akadálymentesített viakolor burkolaton át visz az út, a kapuzat felett szép bukszusok lógnak lefelé, megható ez az odafigyelés. Egy hangulatos, kerekded aulában találom magamagam. Fent régi, kőbányai, tehát főleg söripari vonatkozású plakátok és helytörténeti értékű fotók díszlenek; többek között megtekinthető az egykori Pálinkamérés a Nagytőkéhez nevű lokál bejárata és két hű ábrázolat a száz éve használatos borszivattyúkról – vagyis a lényeg domborodik ki.
Szemben, a falon hatalmas, méhsejtformákból kirakott kerámia kompozíció látható, amelyen bizonyos mozaikok kiemelkednek a síkból, és valami ábrát adnak ki, amelyet nem tudtam megfejteni, de az alakzat leginkább az AGIP-kutyára hasonlít. A műtárgy előtt, kicsit mellesleg, deklikből, vászonból és egy gyerekbicikli kerekeiből konstruált, cca. 1:2 méretarányú repülőgép-parafrázis várja sorsa jobbra fordulását.
Szerda délután van, kábé fél négy, tehát a honi kultúrtereket nézve abszolút holtidő, itt mégis meglepően nagy a forgalom, bár kétségtelen, hogy az egy emberre jutó biztonsági őrök száma is. Nézzük csak, mit óvnak-védenek oly nagyon. Mindjárt jobbra itt van például a Pataky Galéria, ahol ottjártamkor Benkő Csaba Gyula Ferenczy-díjas festő és tervezőművész munkáit tekinthette meg a publikum; többnyire itáliai tájakat és utcákat, ezenkívül – többek között – egy képet a „RACK” rendszerű műszerdoboz és kezelőelem-családról, amelyről nem árt tudni, hogy az 1966-os év legszebb terméke lett. Arrébb kissé provinciális hangulatú büfé kínálja válogatott, bár nem túl rafinált finomságait, még arrébb, a falon Schmidt György különös atmoszférájú fotóiból szerveztek tárlatot, amelyet egy Vigyázz! 380 V! feliratú ajtó zár le.
Momentán mindkét felfelé vezető lépcső le van zárva, úgy tűnik, marad a földszint. De nem baj, mert itt is van inger bőven. Az egyik sarokban például pazar könyv- és lemezboltot visz egy idős hölgy, kínálatát sok más kiválóság mellett olyan dalnokok fémjelzik, mint például Kovács Erzsi, Rezsnák Miklós, Payer Öcsi, valamint Tibi. Az üzletvezető önérzetesen tudatja, hogy még a belvárosból is kijönnek ide nótakazettákért, mert ilyen felhozatal még ott sincs. Hát ez igaz.
A legfőbb nappali vonzerő azonban itt szemmel láthatólag a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár jó atmoszférájú helyi fiókja, látogatásom idején többen voltak benne, mint ugyanezidő tájt nemrég a Művészetek Palotájának összes szintjein, tehát nagyjából úgy tizen. Öröm volt nézni.
De nem sokáig, mert hirtelen elmúlik négy óra, vagyis a programismertető szerint elkezdődött a nap egyetlen klubfoglalkozása: a Nóta és Zenebarát Kör soros összejövetele, amelyet a világért sem hagynék ki. Nem könnyen, de megtudom, a palota mely zugában találom az önkénteseket; bennfentes folyosókon, rejtélyes ajtók közt bóklászva jutok el a mondott teremig. Egy nagy, terített asztal tárul elém, körülötte idősebb urak és hölgyek pogácsát esznek szénsavas üdítővel. Visszahúzódom az ajtó mögé, kicsit várok, hátha felcsendül valami szép, szívhez szóló melódia, mert nagyon rám férne, de nem. Máma már nem lesz itt nóta – tudom meg, miután előmerészkedem –, ez ugyanis itt már az évzáró buli, folyt. köv. januárban. Csak el ne felejtsem, nehogy úgy járjak, mint a Székely Népdalkörrel, hinnye.