A dal hatalmas siker volt a kilencvenes évek közepén: a Music Television tízpercenként játszotta. A legemlékezetesebb a klipbe bevágott néhány fotó volt: eltűnt gyerekek képei, akik után két-három éve hiába kutattak.

Erre a videóra figyelt fel Incze Zsuzsa. Éppen munkát, témákat keresett: harmadik gyereke születése után ugyanis nem fogadták vissza korábbi munkahelyére, a Magyar Televízió Ablak című műsorába.

– A klipben látható eltűnt gyerekek fotóitól még ma is futkos a hideg a hátamon. Talán az érzés, talán az élet szorítása hozta az ötletet: ebből televíziós műsort kellene csinálni – emlékezik. Korábban is szociális témák foglalkoztatták, azt mondja, hogy gyerekkora helyszínéről, Győr gyárvárosából hozta magával ezt az érzékenységet. Újságíróként, rádiósként és később tévériporterként is a gyengék, az elesettek, a kitaszítottak érdekelték.

Megírta a Csellengők szinopszisát, és megkapta a lehetőséget, hogy elkészítsen egy adást. Az eszébe sem jutott, hogy rögtön ezután a nézők segítségével megtalálnak egy lányt. – Berohantam a főszerkesztőhöz, feltéptem az ajtaját, és azt kiabáltam, hogy meglett Szilvi! Valami elképesztő boldogság volt – emlékszik. Ennek tizenöt éve. A Csellengők azóta is megy, igaz, most már a Duna Televízióban.

Egy darabig vezetett statisztikát arról, hány gyereket keresnek, hányat találtak meg, de már nem teszi. Azt mondja, hogy erre se idő, se energia nem jut. Már az első adás után ömlöttek a levelek, a telefonok.

– Csinálsz valamit, és a nézőkben egyszer csak megmozdul a segítőkészség. Hétről hétre szembesülök azzal, hogy az emberek jók. Felveszik a telefont, hogy elmondják, látták a műsorban bemutatott fiút kéregetni a szupermarket előtt vagy egy pályaudvaron – mondja.

A Csellengőkről a legtöbb nézőnek mégsem a jóság jut eszébe. Sokkal inkább az esendőség, a családi tragédiák, a gyerekekre leselkedő veszélyek. Incze Zsuzsa szerint egy gyerek eltűnése sok mindenről szólhat: prostitúcióról, munkanélküliségről, drogról, családon belüli erőszakról, alkoholról. Van úgy, hogy forgatás előtt azt mondják egymásnak az autóban az operatőrrel, hogy jó lenne menni még egy-két kört az érkezésig. Még nem érzik magukat felkészültnek arra, ami bent várhatja őket.

– Aztán, amikor a család elkezd beszélni,érezzük, hogy ha mi nem mennénk utána, elveszne a téma és vele a segítő szándék is. Minden történetben lehet valami pozitívumot találni még akkor is, ha az elsőre lehetetlennek látszik – állítja.

Hozzáteszi: ha megkerül a gyerek, az elkészült felvétel arra készteti a családot, hogy együtt leüljenek, megnézzék és megbeszéljék a történteket, még akkor is, ha egyébként nem tennék. Incze Zsuzsa szerint ilyenkor szinte mindig ugyanaz történik: a gyereket már az is meglepi, meghatja, hogy a szülei képesek voltak a tévében, a nyilvánosság segítségével kerestetni. Hogy ország-világ előtt kimondták, talán ők is rosszul reagáltak egy-egy helyzetre, de megbánták.

Máskor a szülők azt mondják: kerüljön csak a szemem elé a gyerek, majd adok én neki!

– Utólag aztán hálásak, ha az effajta reakció nem kerül adásba, hiszen nagy az esélye, hogy a szülők haragját látva végképp nem jön haza a gyerek. – mondja Zsuzsa. – Nemegyszer köszönünk el úgy egy családtól, hogy érzem, hiába jöttünk: nehéz elhinni, hogy a gyerek egyszer még hazakerül. Sokszor az ő helyében abba a közegbe én se mennék vissza.

Nemrég sugározták egy eltűnt lányról készült riportjukat. A nevelőapja kereste meg a műsort, hogy segítsenek felkutatni. Elmondta, hogy aggódik, szerinte a nevelt lánya nem úgy élt, ahogy illett volna. Arra gyanakszik, hogy megszökött a barátjával.

Lement a riport, majd érkezett egy e-mail a Csellengők címére egy bántalmazott nőket befogadó menedékháztól. A lány, akit kerestek, jó ideje ott lakott, mert a nevelőapja tizenegy éves kora óta zaklatta. – Keményen átvert minket. Nagy kudarc volt, főleg azért, mert nyilván nem ez a férfi volt az egyetlen, aki kihasználta a jóhiszeműségünket. Nekem mégis az a dolgom, hogy jóhiszemű maradjak. Amíg a másik fél nem mondja, hogy ez nem igaz, addig hinnem kell és kezet nyújtanom azoknak, akik kérik – jelenti ki.

Határozottan állítja, hogy még az ilyen élmények hatására sem fordult meg komolyan a fejében, hogy abbahagyja. A mobilszáma fent van az interneten, bárki elérheti. – Az emberek tapintatosak. A legritkább esetben hívnak éjjel. Ha mégis, akkor néha elég egy-két jó szó és megnyugszanak – mondja. A legtöbb telefon vasárnap, közvetlenül az adás után jön. – Ez az életem. Attól is vagyok olyan, amilyen, hogy ezt a műsort élem. A személyiségem része lett – teszi hozzá. Két házasságból három gyereke született, második házassága néhány éve bomlott fel. Úgy tartja, hogy nem a munkája miatt, arra ugyanis már jó ideje odafigyel, hogy a Csellengők „ne nőjön az életére”.

Egyszer egy lány, akit kerestek a műsorban, felcsengetett a lakásába. Kinézte a címet a telefonkönyvből, eljött és bejelentette, hogy „megvagyok, ne tessék tovább keresni”. Aztán hozzátette, hogy „de tessék segíteni, mert itt vagyunk a barátommal, és nincs mit ennünk”. Adott nekik pénzt és később segített munkát találni. Elmesélte a történetet a műsor rendőrségi szakértőjének, aki azt mondta, hogy ideje lenne eldönteni, meddig tart a családi élete és meddig a munkája.

– Beláttam, hogy van egy határ, ahol meg kell tudni állni. A felejtés egészséges. Az én dolgom nem az, hogy tovább éljem a bajba jutott családok életét. Hozzáteszi: a műsor segítségével tanulta meg, hogy a saját gyerekeit is el kell engednie, szabadságot kell adnia nekik. A legkisebb fia Angliában tanul, félti, de szerinte nem jobban, mint bármely más szülő a maga gyerekét. – Az mindig nagyon fontos volt: úgy menjek haza adás után, hogy tudjam, a gyerekeim biztonságban vannak, az ő fejükben nem fordulnak meg olyan gondolatok, mint a „műsor gyerekeinek” fejében – fogalmaz.

Magyarországon körülbelül ezerkétszáz gyereket keresnek nap mint nap. A kilencvenes évek elején, amikor indult a műsor, negyedennyien voltak. Az eltűnt gyerekek hetven százaléka állami gondozott. – Többen tűnnek el, mert változik a felnőtt világ értékrendje, és ez kihat a gyerekekre. Ha azt látják, hogy akkor vagy sikeres, ha levetkőzöl egy tévéműsorban, könnyebb dolguk lesz azoknak, akik elcsalják, elcsábítják őket – állítja.

A kilencvenes években előfordult, hogy bemutattak egy eltűnt lányt a műsorban, s egy dél-alföldi panzió tulajdonosai, akik azzal foglalkoztak, hogy prostituáltakat kínáltak kamionosoknak, meglátták, és visszavitték Pestre, szélnek eresztették a város közepén: irány haza! Zsuzsa szerint ma már nem így lenne, a mai stricik meg sem állnának vele Hollandiáig vagy Olaszországig.

Van néhány ügy, ami nagy visszhangot kap, mint legutóbb a francia diáklány, Ophélie Bretnacher eltűnése. Zsuzsa szerint a nagy port kavaró esetekben elég segítséget kap a család. Azok viszont, akik nem tudják, vagy nem hisznek abban, hogy van segítség, nem olyan alkatúak, hogy keressék az újságírókat, kevesebb támogatáshoz jutnak. Szerinte érdemes folyamatosan „verni a dobot”.

– Ha a gyerek netán nem él, ha bűncselekmény történt, akkor se hagyjuk nyugodni a bűnösök lelkiismeretét. Így nagyobb esély van arra, hogy a család egyszer mégiscsak bizonyságot kap – tanácsolja.

Kevés olyan műsor van, ami tizenöt éve folyamatosan látható. Zsuzsának közben vannak, voltak más feladatai is, azt mondja, hogy ezekben „piheni ki" a Csellengőket. Most például kutatónőkről készít riportfilmsorozatot, de hozzáteszi: azért mindig az eltűnt gyerekek maradnak az elsők.

– Tizenöt év nagy idő. Elkezdtem valamit, ami összenőtt velem. Ezt a batyut, a Csellengőket mindig vinnem kell, ebben biztos vagyok.