Blöffrendszerek végelgyengülése
– A keleti blokkban leginkább a lengyel kommunistáknak volt stílusérzékük. Az alsó-sziléziai üzem készítette ugyanis a lengyel pápa, a néhai II. János Pál vatikáni trónját, illetve újította fel a varsói királyi palota bútorait – mondja Dalos György, a most magyarul is megjelenő Der Vorhang geht auf (Felgördül a függöny) című könyv szerzője.
A Berlinben élő író a Szovjetunió hat egykori kelet-európai csatlósa 1989-es rendszerváltását vette górcső alá. – Németországban az idei húszéves jubileum csak a berlini fal leomlásáról, no meg egy kicsit Mihail Gorbacsovról szólt. Ennél azért több történt – tette hozzá Dalos, aki munkásságáért jövő márciusban kapja meg a Lipcsei Könyvvásár fő díját. A 15 ezer euróval járó rangos német elismerést a kortárs magyar irodalom ismert személyiségei közül Nádas Péternek és Kertész Imrének ítélték oda.
A Vendég a jövőből és a Körülmetélés című regényeiről ismert, hatvanhat éves Dalos visszatekintését rengeteg mosolyra fakasztó elemmel fűszerezi. Felidézi például a 168 óra egyik 1985. májusi adását, amelynek hallgatói nem hittek a fülüknek: a budapesti utcán spontán megkérdezett magyarok többsége nem tudta megmondani, ki volt Marx Károly.
– A harag és elfogultság nélküli római történetírói elv helyett inkább ironikus távolságtartást használok – jegyezte meg a Collegium Hungaricum Berlin korábbi igazgatója.
A függöny 1989-ben viszonylag könnyen gördült fel. Megszűnt ugyanis a túlélést garantáló szovjet gyámság és külső nyomás, amely egyben tartotta az amúgy rugalmatlan, lényegében az 1970-es évektől gazdasági összeomlással fenyegetett diktatúrákat. – Bár ezt nem kötötték szövetségeseik orrára, Gorbacsov már 1986 nyarától meg akart szabadulni a keleteurópai csatlósoktól. A Szovjetunió ugyanis nem kívánta többé a nyakába venni a KGST-partnerek nyugati adósságait, illetve finanszírozni a csőd szélén tántorgó tervgazdálkodást – idéz a SZKP PB korabeli jegyzőkönyvéből, amelyet a jó tíz évvel ezelőtt a Gorbacsov Alapítvány hozott nyilvánosságra.
A blöffrendszereknek nevezett szocialista testvérországok bukását igazából az okozta, hogy a szovjet vezetés a kezdetektől uniformizálni akarta a Moszkva befolyási övezetébe került országokat. Vlagyivosztoktól Magdeburgig egyforma zöldséges boltokban gondolkodtak: figyelmen kívül hagyva, hogy a meghódított terület országai kulturálisan, valamint politikai, gazdasági és társadalmi hagyományaikban nemcsak Oroszországtól, hanem egymástól is gyökeresen különböztek.
A sokszínűség jól megmutatkozott mind a hatalmon lévők, mind a formálódó – szakszervezeti vagy értelmiségi hátterű – ellenzéki erők magatartásában. Gorbacsov fellépése elbizonytalanította Kádár Jánost, aki ugyan érezte bukását, távozásához mégis a szovjet támogatással végrehajtott „politikai eutanázia” kellett. Varsóban és Budapesten a kommunista párt reformszárnyai kezdeményező szerepre törekedtek, ezzel szemben az egykori Csehszlovákia első embere, Gustav Husák úgy megijedt, hogy gyorsan lemondott pártfőtitkári posztjáról. Ezzel szemben az NDK-ban Erich Honecker – a Bild Zeitung ugyan pontosan megírta, melyik lesz a keletnémet vezető utolsó munkanapja – nem akarta elhinni a rezsimvégét. Bulgáriában a szovjet KGB által szervezett pártpucscsal buktatták meg Todor Zsivkovot. Romániában viszont a kommunista párt egyik napról a másikra antikommunistává nyilvánította magát, s erőszakkal végeztek Nicolae Ceausescuval. A hatalomhoz ragaszkodó diktátorral, aki ugyan viszszafizette a Nyugatnak a tizenegymilliárd dolláros külföldi adósságot, de ebbe belerokkantotta az egész országot.
A másfél éves kutatómunkával járó, szórakoztatóan elemző mű szerzője szerint az 1989-es változásokban a média, pontosabban a médiával való manipuláció is fontos szerepet játszott. Így volt ez 1989. június 27-én, midőn Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter jelképesen átvágta vasfüggönyt. Az valójában régóta nem létezett, hiszen több mint két évvel korábban elkezdték bontani, 1988-tól pedig a magyarok világútlevéllel bárhova utazhattak.
A végelgyengült kelet-európai rendszereket elsöpörni nem volt nehéz, a váltás azonban több új problémát hozott, mint ahány régit megoldott. A szocializmusnak volt három maradandó, ma illúziókat és vágyakat keltő előnye: alacsony színvonalon, rengeteg ellentmondással, de teljes foglalkoztatottságot, ingyenes egészségügyet és oktatást biztosított. Miközben a szociális ellátórendszerek maradványai a rohamos elszegényedés miatt tovább rohadnak, a demokratikus intézmények megteremtését a gyűlöletig fajuló, a privatizációk körül kirobbant hatalmi harcok nehezítik. – A tulajdonosváltások húsz évre előre megteremtették a konfliktusokat – véli Dalos, s még legalább egy évtizednek kell eltelnie a „második felvonásig”. A kelet-európai színmű második ré szében Magyarországon is talán kialakulhat a belső békét teremtő, a primitív és egyenlősítő szocialista próbálkozástól különböző szociális állam, amelynek mintájául az 1949-ben létrehozott Német Szövetségi Köztársaság szolgálhat.
