Minden csomagra jut egy sztár
A szerelem jó húsz évvel ezelőtt, a Technische Universität közelében működő bolhapiacon kezdődött. A földön heverő kartonok egyikében cigarettás- és gyufásdobozok tornyosultak, valamennyiről ugyanaz a platinaszőke nő mosolygott csábosan. Alpár Gitta, az 1920–1930-as évek ünnepelt dívája, akinek lábai előtt hevert az akkori Berlin. – Úgy éreztem, nem hagyhatom ott azt a kincset – meséli Königer Miklós. A bolhapiaci „varázsütés” óta eltelt időben Köni ger páratlan gyűjteményt halmozott fel az eredetileg Klopfer Reginaként anyakönyvezett énekesnőt, valamint az operett- és filmsztár Eggerth Mártát, és sok más „berlini” szórakoztatóipari magyar hírességet megörökítő fotókból, képeslapokból, plakátokból.
Königer több mint három évtizede él Berlin nyugati részén. Szülővárosában, Budapesten négyszer futott neki a Színművészeti Főiskolának, sikertelenül. – Mondja, mit akar maga ezzel az arccal? – vágták a fejéhez Magyarországon. Már gyermekkorában is sokat grimaszolt, amiért kapott néha rendesen taslikat. Pedig az édesanyját korán elvesztő, az apjával közös nyelvet nehezen találó fiú sosem szemtelenkedésből játszott az arcvonásaival. Egyszerűen azért tette, mert úgy érezte, valaki-valami más mozog benne.
A színművészettől hivatalosan „eltanácsolva” háztartási és műszaki boltokban dolgozott eladóként. Néha azért ráosztottak egy-egy epizódszerepet. Rendszeresen írt a Néző című színházi lapba, a Táncművészetbe, de igazából a pantomimban, a Komédia 20 nevű társulatban talált menedéket. Utazásról álmodozott, útlevelet mégsem kapott.
S mint a rendszerváltás után megtudta, sűrűn feljelentették: neve gyakran szerepel bizonyos elfekvő állambiztonsági aktákban.
Amikor 1979 őszén közel másfél évtizedes várakozás után – meg néhány barátja által kijárt protekciónak köszönhetően – átvehette a nyugati ablakkal „kistafírozott” útlevelet, a Kádár-rendszer egyik neves pártfunkcionáriusa azt mondta neki: Tudjuk, hogy nem fog visszajönni. Königer persze fogadkozott, aztán egy októberi napon Nyugat-Berlint választotta. Bárokban kezdett dolgozni, játszott színházban, szerepelt vagy harminc filmben, írt és rendezett két tévéfilmet. Sztár nem lett belőle. Hatvanhat évesen, pályafutására visszatekintve azonban semmit sem bán. A sportrajongó, különösen a tenisz iránt lelkesedő művész büszke arra, hogy tökéletes magyar akcentussal beszél németül. Úgy érzi, nem pazarolta el az élettől kapott második lehetőségét.
Azért sem, mert schönebergi lakását valóságos múzeummá változtatta a megszállott gyűjtő. Már az előszoba falát elborítják az Alpár Gittát, Eggerth Mártát, Bársony Rózsit, Darvas Lilit, a Peter Lorre néven ismert Loewenstein Lászlót, Szőke Szakállt, valamint a híres operettszerzőt, Ábrahám Pált ábrázoló eredeti fotók. – Amikor beléptem, tudtam, aranybányára bukkantam – emlékszik vissza az első találkozásra a négy évtizede Kölnben élő Darvas János. A rendező tavaly – Königer közreműködésével – dokumentumfilmet készített a Bál a Savoyban, a Hawaii rózsája és más sikeroperettek szerzőjeként ismert slágergyárosról.
A nácik 1933-as hatalomátvétele előtti Berlinben – a szegénység, a politikai zűrzavar és a háborús megaláztatás ellenére – szó szerint pezsgett az élet. Némafilmből évente százas tételekben forgattak. Kabarék és revüszínházak tucatjai szórakoztatták az embereket, s egyben megélhetéshez juttatták a világból, főleg Európa keleti vidékeiről elképesztő számban ide áramló tehetségeket.
Berlin alapvetően azt nyújtotta a magyar művészeknek, amit az áhított Párizstól csak kevesen kaptak meg. Befogadta őket, bizonyítási lehetőséget adott – a német főváros az 1920–1933 közötti aranykorszakban ugyanolyan avantgárd kulturális szerepet játszott Európában, mint mostanság. – Mágneses kissugárzása volt Berlinnek – meséli Königer, hozzátéve: a Spree menti metropolisz szórakoztatóipara többezres magyar művészkolóniát tartott el. Felkapott csillagokat és névtelen filmes-színházi háttérembereket. – Minden csomagra jutott egy magyar sztár – mondja az akkor fő reklámtárgynak számító cigarettás- és gyufásdobozokra utalva.
Elég csak rákérdezni a nemesi származású Lya (Amália) de Puttira, Königer sorra húzza elő a Berlint meghódító, viharos életű magyar táncosnő relikviáival teli dobozokat, bőröndöket. – Sajátos rendszere van, mindent megtalál a tökéletes zűrzavarban. Ebben velejéig konzervatív, képtelen voltam rávenni, hogy legalább a legértékesebb darabokat szkenneltesse be – mondja a sajátos tehetségű művészként, a szó jó értelmében vett csodabogárként jellemzett barátjáról Parti Nagy Lajos. A költő és író az 1990-es évek végén, berlini DAAD-ösztöndíjasként ismerkedett meg Königerrel, aki nemcsak a hatvanas-hetvenes évek budapesti színházi öltözői világáról, hanem az általa jól ismert berlini temetőkről is sokat mesélt. Az utóbbiak esetében főleg arról, hogy pontosan hol nyugszanak az aranykor imádattal kezelt bálványai.
A Goethe Intézet segítségével gyakran utazó, kulturális örökség értékű kollekció viszonylag új részét képezik a volt NDK korszakából származó magyar filmes relikviák. Az egykori Német Demokratikus Köztársaságban – a szocialista tábor gyakorlata szerint – évente legalább tíz magyar mozifilmet mutattak be, ezekhez a forgalmazó, a Progress Film-Verleih óriási mennyiségben gyártatott plakátokat, műsorfüzeteket, a színészekről készült képeslap alakú fotókat.
A Tenkes kapitányának köszönhetően Zenthe Ferenc volt a legnépszerűbb, de Törőcsik Mari, Torday Teri, Kozák András, Latinovits Zoltán, vagy Bessenyei Ferenc, Bara Margit, Ferrari Violetta is a közönségkedvencek közé tartozott. A Tenkes kapitánya átütő sikerét Königer – az ideológiai tartalmat némileg felülíró kosztümös produkció, valamint Krencsey Marianne bájai mellett – főleg a filmbeli igazságszolgáltatással magyarázza. Eke Máté, Buga Jakab és társaik bolondot űztek a zsarnoknak is kétbalkezes megszállókból, s e „rejtett üzenetet” a berlini fal keleti oldalán szintén értették.
Az NDK-s filmvásárlók persze óvatosak voltak a politikailag kényes témákkal. Igaz, néha becsúszott egy szinte megmagyarázhatatlan „malőr”. Az ötvenes évek végén a keletnémet filmszínházakban bemutatták azt az 1948-ban forgatott Forró mezőket, amit az egyik főszereplő, Karády Katalin disszidálása miatt anno gyorsan levettek a magyarországi mozik műsoráról. A karádys poszter is bekerült a nyolcvan plakátot, kétszáznál több képeslapot és hatvan műsorfüzetet felölelő anyagba, amely Nosztalgia-Ostalgia elnevezéssel – és Parti Nagy támogatásával – 2010 februárjától a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben lesz majd látható.
Darvas és Parti Nagy egyaránt sajnálattal állapítja meg, hogy a magyar kultúrtörténet e sajátos szeletének megőrzéséért sokat tevő Königer milyen kevés elismerést kap.
– Igazán szeretetre méltó, önfeláldozó ember. Magával tenne jót, ha legalább írna egy könyvet – fejtegette Darvas, aki szerint az internet sem számít örök archívumnak. Pár kattintással onnan is el lehet tüntetni a digitalizált formában közzétett emlékeket.
A szerény körülmények között élő gyűjtő arról diszkréten hallgat, hogy mennyit költött eddig szenvedélyére. – Egy használt Trabantot biztos vehettem volna már – böki ki végül. Persze minek is neki bármilyen jármű, az előszobánál nem kell messzebbre mennie, hogy korokat, világokat utazzon be.
