Mobilon keressük, de csak a lányáig jutunk. Mom’s not at home! – Anyu nincs itthon! – közli velünk a máris oroszul és angolul is folyékonyan beszélő ötéves. A mamája ukrán, és jelenleg a Nemzetközi Valutaalap (IMF) budapesti képviseletét vezeti.

– Ő már Amerikában született, deügyeltem arra, hogy először oroszul tanuljon meg. Korához képest nagyon önálló, de kénytelen is az lenni, hiszen az anyukája mindig dolgozik – mondja Irina Ivaschenko, akire Magyarországon sokan egyszerűen „a gonosz budapesti helytartójaként” tekintenek.

Mi azonban egy törékeny, visszafogott fiatal nővel ülünk szemben a belvárosi iroda ingerszegény tárgyalótermében. Szabadkozik: nem tudatos a puritánság, csak még nem volt ideje berendezni. Halovány gesztusokkal mesél az életéről, a világot járva szerzett tapasztalatairól.

Mert sok helyen megfordult: kijevi tanulmányai során elért eredményei feljogosították arra, hogy Stockholmban végezzen doktori iskolát, majd munkája Kanadába, Olaszországba, Oroszországba szólította. De a legtöbb időt, tíz évet, az Egyesült Államokban töltötte. Hogy hol érzi otthon magát? – Világpolgárnak tartom magam. Most épp Budapesten van az otthonom, itt a kislányom, ideköltöztünk – mondja.

Szegény családból

Szegény családból származik, iskoláit még Ukrajnában kezdte, matematika–fizika tagozaton. Kijevben nőtt fel, igazi „nagyvárosi lánynak” tartja magát – az ukrán fővároshoz képest Washington álmos kisvárosnak tűnt számára.

– Tisztán emlékszem a csernobili erőmű felrobbanásának idejére. Kijevhez nagyon közel van Csernobil. Hatodik osztályba jártam akkor, épp tanítás volt. Nagy volt a káosz, és féltünk. Azt viszont, hogy pontosan mi történt, nem mondták el nekünk. A család barátai között viszont voltak fizikusok, tőlük nagyjából mindent megtudtunk. A szüleim fel is tettek az első, jó messzire tartó vonatra, és csak hónapokkal később térhettünk vissza – emlékezik vissza a nyolcvanas évek közepére.

– Egyébként hogy éltünk akkoriban? Boldogan! – lep meg minket, de rögtön hozzáteszi, hogy ő gyerekfejjel nézte akkoriban a világot. Olyan őszintén szakad ki belőle a válasz, hogy kénytelenek vagyunk hinni neki. Lendületből folytatja: bár szegények voltak, de ez nem jelentette azt, hogy elestek a lehetőségektől.

Kisebb volt a szakadék

– Abban az időben nem érzékeltünk akkora szakadékokat a társadalmon belül, mint manapság. Ha valaki igazán előre akart jutni, volt rá lehetősége, ha rátermett volt és keményen dolgozott – mondja, s ebbéli hitében az sem ringatta meg, hogy a gimnázium után mérnöknek tanult, mert az áhított jogi egyetemre való bejutáshoz a szüleinek nem voltak „elég magasan” kapcsolatai.

Mi viszont nem értjük, hogy akkor mit keres egy olyan szervezetnél, amelyet többek között a szociális érzéketlensége miatt kárhoztatnak szerte a világban. Egyáltalán, mi ez a szocialista felhang egy ízigvérig kapitalista pénzügyi szervezet munkatársától? Ő azonban másként látja ezt.

Megmutatják az utat

– Mi az IMF-nél nem mondjuk meg, mit kell tennie a kormányoknak, viszont olyan politikákat támogatunk, amelyek révén kevésbé sebezhetővé válik az ország – például Magyarország –, és elindulhat egy fenntartható növekedési pályán. Vannak persze olyan gazdasági helyzetek, amikor nincsenek választások. De a döntést az adott kormánynak, országnak, a társadalomnak kell meghoznia – fejtegeti.

Szívesen hozza példának a svéd modellt. – Sok adót fizetnek, de bizton számíthatnak az államra, ha szociális értelemben bajba kerülnek. Nekem úgy tűnik, hatékony ez a rendszer – érvel.

Stockholmtól Budapestig

Valószínűleg akkor sem szorulna segítségre, ha nagyot fordulna vele a világ, és elveszítené az állását. – Tizennyolc éves korom óta dolgozom, de nem azért, hogy a tanulmányaimat finanszírozzam, arra ott volt az ösztöndíj. A családomat támogattam – mondja Irina Ivaschenko, aki az egyetem alatt volt tolmács is, dolgozott a Világbank ukrajnai programjain, de akkor sem jönne zavarba, ha esküvői ruhákat kellene varrnia. Egy időben ugyanis ezzel kereste a kenyerét.

Második szakja a menedzsment volt, majd közgazdaságtannal foglalkozott, amikor 1996-ban amerikai egyetemek és nemzetközi alapok közösen mesterképzést szerveztek Kijevben, ott folytatta közgazdaságtani tanulmányait. A pénzügyi területen írt doktori disszertációt már Stockholmban kezdte, ösztöndíjjal. – Elég nyughatatlan vagyok, épp csak befejeztem a képesítővizsgáimat, s már jelentkeztem is az IMF-hez – mondja. A disszertációját már a munka mellett fejezte be.

Innen majdhogynem egyenes út vezetett Magyarországra. Egy éve él Budapesten. Ideje javát a munka tölti ki, de már elkezdett megismerkedni az országgal. Magyartanárt már talált, az első tanórára azonban még nem volt ideje – azt a szót azonban, hogy „cukrászda”, máris tökéletesen ejti. Nem véletlenül: boldogan merül alá az édességek világába.

Sacher-torta

Kedvence a Sacher-torta – állítja: néhány budapesti cukrászdában jobban készítik, mint Bécsben –, míg lánya a marcipános finomságokért rajong. Az édes ízek rabságában nem meglepő, hogy a borok közül is a tokaji ugrik be elsőként. Javasoljuk neki, hogy ne csak a palackokkal, de a tokaji hegyvidékkel is kössön közelebbi ismeretséget, ami láthatóan kedvére való gondolat. Nincs ellenére a szárazabb, testesebb vörösek kortyolgatása sem, ám kedvenceket nem tud sorolni.

– Ha kóstolok egy jó bort, vagy hallok róla, gyorsan leírom a nevét a jegyzetfüzetembe, mert rögtön elfelejtem. Ezért ne is kérjék, hogy most egyet is megnevezzek, mert nem tudnék – vallja be. A jó borhoz kellemes társaság dukál.

– Vannak már barátaim Magyarországon,vannak köztük civilek is, akiknek a munkámhoz nincs közük – avat be magánéletének részleteibe. Még nem tudja őket meginvitálni saját lakásába. – Böngésztem hirdetéseket, de nem volt időm alaposabban körülnézni. Még most is abban a bérelt lakásban élünk a kislányommal, amelyikben csupán átmenetileg, két hónapig terveztünk maradni. Ő elég jól viseli a sok utazással járó életmódot; egyedül akkor panaszkodik, ha a dobozokban nem találja meg egy kedvenc játékát – húzza mosolyra száját.

Egy pillanat alatt átlényegül, mikor azt firtatjuk, milyennek látja a magyarokat a hitelprogramról folytatott negyedéves egyeztetéseken. Nem a szakember érdekel minket, hanem az ember. Kimért, diplomatikus válaszokat kapunk, amelyekből kiderül ugyan, hogy „a tárgyalópartnerei” mindig felkészültek voltak – azt azonban képtelenség megfejteni, valójában milyen benyomást is tettek rá az asztal túloldalán ülők. Törékeny nőből villámgyorsan átvált ő is tárgyalópartnerré, egy világszervezet hivatalos képviselőjévé.

Azt a szót, hogy „cukrászda”, máris tökéletesen ejti