A végére minden összeáll. Bagó Bertalan rendezői ötleteit puzzle-darabokként szórja szét az előadásban, és csak a befejezésre hagyja őket öszszetalálkozni.

A nézőtéren gyanús alak ül kezdettől fogva. Bőrsapka, bőrkabát, övén oldalfegyver, kezében aktahalom. A GPU, a Cseka, a KGB, az NKVD emblematikus figurája. A szünetben is a nézők közt ténfereg. A karzaton hattagú férfikar lalázik, haházik, hm-mög, és olykor orosz dalokat énekel (nem éppen autentikus kiejtéssel). A polgármester fehér alsóneműben, mezítláb, irathegyet ledöntve érkezik a színre. Vereckei Rita díszlete négy hatalmas, mozgékony téglaforma tömbből áll, egyik oldalukon irattartó fiókokkal, másikon ajtókkal, vagy éppen olyan rátéttel, amit egy-egy jelenet megkövetel. Lehet rajtuk faliszőnyeg, de kerti térelválasztó díszrács is. A belőlük kialakuló különböző terek az előadás legszellemesebb elemei. A színészeket ugyancsak Vereckei Rita öltöztette föl gazdag fantáziával, az utcán járó férfiak közös jellemzője a száraz sárnyomokat viselő csizma és kabátalj.

A fellépő szereplőket hangszóróhang mutatja be a titkosszolgálati jelentések stílusában. A hang végigkíséri az eseményeket is. A hatalom mindenkin rajta tartja a szemét. Orwelli világban folyik Gogol története, ám megtévesztően mai érdek nélkül. A játék szépen, gondosan ki van dolgozva, elevenek a jellemek, a helyzetkomikum is működik, kiváltképp azok a nézők mulatnak pompásan, akikre a szöveg poénjai újdonságként hatnak. Kiss Ernő remekül adja a gumijellemű polgármestert, változékonyan félénk és erőszakos, riadt és magabiztos, habozó és határozott, ostobán hiszékeny és ravaszul éles elméjű. Ahogy a szerző írja: "Gyorsan vált ijedtségből örömre, alázatból pöffeszkedésre, mint a közönséges lelkű emberek általában." A hivatalnoki kar árnyaltan jelentéktelen társaság, Kanda Pál mint járási bíró, Urházy Gábor László a közjótékonysági intézmények főgondnokaként, Szegezdi Róbert a tanfelügyelő szerepében a hivatalnoki korrupció és hanyagság mellett a rettegés széles palettáját mutatja. Kricsár Kamill levélhordójelmezben fitogtatja a történetben kulcsszerepet játszó postamester sokrétű jellemgyengeségét. Balogh Tamás kisemberi öntudattal viseli Bobcsinszkij szerencsétlen, megalázott sorsát, Wellmann György Dobcsinszkijt joviálisan puha, szétfolyó testnek és jellemnek mutatja. Nagy Péter Hlesztakov szerepében utálatosan megnyerő ficsúrt, léhán jellemhiányos fiatalembert játszik, csak a vak nem látja, hogy kicsoda. A darab meg éppen erről, a hatalommal szembeni elvakultságról szól. A polgármester feleségét kissé megfiatalították, ezúttal csak mostohaanyja az elöljáró lányának. Holecskó Orsolya ennek megfelelően karcsú, de lélekben azért meglehetősen vaskos, Ligeti Kovács Judit kajla kamasz lányt alakít.

Mint sejthettük, ezúttal nemcsak bejelentik, de valóban megérkezik az igazi revizor - Mihály Péter a nézőtérről kászálódik át a nézők lábain. Bamba alak, a hatalmi erőszak örök eszközembere. Külseje fenyeget, szövege egyezséget ajánl: hogy mindenki jól járjon. A karzatról pedig magyarul szól a "Gyorsan száguldó hűs patak partján" kezdetű szovjet hazafias dal, a kórus tagjainál gépfegyver.

Mikor és hol vagyunk? A cári és szovjet önkény világos, de hogy jön ide az egykori hatalmi szervekre nem éppen jellemző kompromiszszumkészség, s főképp hogy jön ez hozzánk, a XXI. század eleji magyar demokráciához?

Taps közben aztán kijön a színpadra az előadásban nem szereplő Farkas Ignác, és fölolvas egy petíciót. Egy aggódó iratot a közelgő igazgatókinevezésről, arról, hogy noha a színház művészeinek és dolgozóinak többsége, valamint a felkért szakmai kollégium is a színház jelenlegi irodalmi vezetőjének, Tucsni Andrásnak a pályázatát támogatja, a helyi kulturális bizottság többsége mégis a polgármester által favorizált Besenczi Árpádot támogatta. A hatalom birtokosait a többségi kívánság figyelembevételére kérik.

És ígérik, hogy december 17-ig, a döntés napjáig, minden előadáson el fog hangzani ez a szöveg.

Mégiscsak itthon vagyunk. 2009-ben, Magyarországon.