Már Tőzsér verseinek a szó- és kifejezéskészlete is nyelvi akadályfutásra indítja az olvasót. A kötet darabjaiban gyakran játszanak kulcsszerepet olyan szavak, amelyek nincsenek közforgalomban, nem tartoznak bele az átlagosan művelt nyelvhasználók szókincsébe (olykor az átlagon felül műveltekében sem). A tájnyelvi ezotéria és a szakszókincs hermetizmusa ad bennük találkozót egymásnak: például az Elfogytak az istenek című költemény első sorában a népnyelvi „csenderes” szóba ütközünk, az utolsó sort az ókori görög bölcselők által használt „apeiron” szó zárja. Ha nem tudjuk, az értelmező szótár és a filozófiai kislexikon együttes segítségével kell kiderítenünk, hogy az előbbi pusztasággal körülvett cserjést-bozótost jelent, a másik a tagolatlan, kaotikus ősmasszát, amelyből a világ az eredetét veszi.

Ha viszont tudjuk (vagy kiderítettük), rögtön látjuk az okát-indokát ennek a nyelvhasználatnak: rezignált és ironikus filozófiai füstölgés a vers, a poézis esélyeiről az elfogyó világban és az elszivárgó életben, a létben, ahol már nincs semmi, amiből szárba szökkenhetne a költészet. Csupán a versekben van még valami kevés az ősmasszából, így ebben a helyzetben „a költő verset már csak versről írhat”.

Tőzsér „tudós” költő, mégpedig a legjobb fajtából, aki – a kötet egyik versében, A pénz és az én dolgain mereng címűben megidézett T. S. Eliot szavaival – „gondolatait olyan közvetlenül érzékeli, mint a rózsa illatát”, aki a kora tizenhetedik századi angol „metafizikus” költőkhöz, John Donne-hoz és társaihoz hasonlóan a legköznapibb, gyakran profánul prózai élményeit képes elvont intellektuális tartalmakkal egybejátszatni. Így kerül meghökkentő, hatásos és ihletett módon egymás társaságába a filozófiai értelemben vett létreeszmélést allegorizáló ébredés és a műkorcsolya-bajnokságokról ismert kötelező figura a Nő, dupla Axel előtt című költeményben, s ugyanígy képes egy kihajtó virágszál leírása az örök harcként és változásként érzékelt létezés megjelenítésére a címadó Csatavirágban.

Ebből az intellektuális magasfeszültségből enyhültebb pillanataiban sem enged Tőzsér. A kötet utolsó ciklusa a Litotész szeme címet viseli – itt sem árt, ha tudjuk, hogy a „litotész” egy retorikai alakzatnak a neve, azt az ironikus kifejezésmódot nevezzük így, amely valamely fogalmat vagy jelentést logikai ellentétének tagadásával hangsúlyoz (pl. amikor „nagyszerű” helyett azt mondjuk, hogy „nem rossz”). Az itt olvasható versekben Tőzsér író- és költőtársain ironizál, dévaj malacságokat ereszt meg, valamint korosodó önmagán köszörüli a nyelvét, pajzán humorral, mint például A vén gavallér és a nők hátsó szeme című versezetben. Önbecsük mellett azért is értékesek az idesorolt darabok, mert nyelv, intellektualizmus és verstechnika tekintetében méltó társai a korábbi ciklusok, mondjuk így, komolyabb verseinek; ezek is csúcsformájában mutatják immár klasszikussá érett, de továbbra is merészen kísérletező költőjüket.

Kalligram, 108 oldal, 1900 forint