A vihart már a következő Seregire hagyom
- Ül a vállamon a megöregedés. Kimondani is szörnyű: nyolcvan év. Morzsák vannak hátra. Sajnálom, hogy így van. A XX. század gyereke vagyok, ez az időszak tele volt gyilkos-csibésszel. Én ezt túléltem, ez azért valóságos attrakció. Azért titkon azt remélem, ha elmúlok erről a földgolyóról, egy kis űrt hagyok.
- Épp A makrancos Katát tanítja be, Shakespeare-trilógiájának utolsó részét. Ígért egy negyedik darabot is.
- A vihart akartam megcsinálni, de úgy látszik, a híres képességem, hogy csukott szemmel megálmodom az előadást, elakadt. Azt éreztem, filozófiája miatt a koreográfia nem tud mélyre szállni.
- Ezt hogy érti?
- A koreográfia egyszerűen mondja el a komplikáltat is. Végesek az eszközök, az embernek két keze és két lába van. De ma már nem bánom, hogy nem jött össze. Eltemettem magamban. Majd a következő Seregi megcsinálja. Igazság szerint nem bírom elérni hőn szeretett Operaházamban azt sem, hogy a három Shakespeare-t, a Rómeót, A makrancost és a Szentivánéji álmot együtt tartsák repertoáron. Spórolnak vele, és vetésforgóban szedik újra elő. De ne gondolja, hogy elégedetlen vagyok. Pláne, hogy megkezdődött a születésnapi ünnepségsorozat.
- Amikor a nyolcvanas években megkereste önt Szirtes Tamás, koreografálja meg a Macskák című musicalt, nem kapott infarktust?
- A musical jó helyen van a lelkemben. Olyan kirándulás, amely mindig örömöt szerez, de sokan lebecsülik. Mikor Szirtes felkért, azt mondtam: elmegyek Londonba, megnézem, meg tudjuk-e csinálni. Nálunk nincsenek ugyanis musicalszínészek, azok az istenadta tehetségek, akik ugyanolyan jól táncolnak, énekelnek és játszanak. A Macskák vakmerő kísérletnek tűnt Pesten. De aztán kiderült, ez az a darab, amely megoldható. Az Operából átvittem a modern táncban megbízhatókat a Madáchba. Olyan rafinált koreográfia kellett, ahol olybá tűnhet, hogy a táncosok és a színészek egyforma képességűek.
- Ön néptáncosként indult, aztán az Operában is a színpadon kezdte. Milyen táncos volt?
- Legyek őszinte? Nem számottevő. Karaktertáncosnak vett fel Nádasdy Kálmán. Az 56-os forradalom után kiürült a tánckar. Akkor úgy mondták: disszidáltak. A balettegyüttest fel kellett tölteni, és a Honvéd együttesben én jó táncos voltam. A koreografáláshoz aztán minden kellett, ami nekem fontos volt: a zene és a képzőművészet is. Zárójelben megjegyzem: Mojszejevnek, az ő páratlan művészetének köszönhető, hogy nem lettem grafikus, annyira beleszerelmesedtem a táncba.
- És hogy érzi magát az Operaház falain kívül?
- Gondterhelten. Rosszfele megy az ország. Jobbra megy rosszfele. Emlékeztetnek arra a korra, amelyet átéltem, fasizmusnak hívták. A hangok, a színek, a megoldások kísértetiesen hasonlítanak arra az időszakra. És az a kétségbeejtő, hogy nincs, aki megállítaná. Vigaszom az, hogy nincs sok hátra, hogy nagyon kitoljanak velem. De maradnak a gyerekek, az unokák. Ezért aggódom. Azt azért írja oda, ha még odafér, hogy imádok élni, nagyon szeretek.
