A retrovéradás egyébként - ha jól értem - csak annyiban retró, hogy olyan sokan vesznek rajta részt, mint a régi szép időkben. A mágikus szó azonban itt is hat: ahogy a boltban méregdrágán kel el a retrodizájn, és a múzeumba tódul a nép, ha nem azt írják a kapu fölé, hogy „letűnt korok történelme”, hanem hogy „időutazás retrofílinggel”, érdekes mód a Vöröskereszt is dúskál a vérben, ha beleszövi felhívásába e bűvös varázsigét. Pedig a szúrás, az emléklap és a sör tökugyanaz, mint a hétköznapokon.

De mi tulajdonképpen a retró? Kulturális jelenség vagy sima nosztalgia? Ha az utóbbi, akkor vajon miért van, hogy retrónak valami ki nem mondott (vagy a jelenségből magából leszűrt) közmegegyezés szerint a múlt század második fele, még inkább a hetvenes-nyolcvanas évek iránti vágyódást tekintjük? Emlékszem, akkoriban - a nyolcvanas években mármint - bennem is erős volt a nosztalgia: akkor kezdtem a Klösz-képekből kinagyított, századfordulós Budapest-plakátokkal, Törley- és Dreher-reklámokkal, millenniumkori térképekkel kitapétázni a lányszobámat. És talán az sem állt nagyon távol a retroérzéstől, amikor, percekkel a rendszerváltás után, a Magyar Nemzetnél az alternatív múltba révedők egy kis csapata Polgár néven indított tematikus oldalt. Javarészt a két világháború közötti korszak vizsgáltatott azokon a hasábokon is, de nem a letűnt politikai jelenségek, hanem a szinte nyom nélkül elveszett polgári életforma került a nosztalgia reflektorfényébe. (Hogy aztán az évtized végére újabb, sajátos karriert fusson be a polgár szó maga - de ez már egy másik történet.)

Hogy miért trendi, ha valaki kényelmetlen, forgó szkájfotelt állít a rafiával font kovácsoltvas térelválasztó mellé, de miért csak sima múltidéző, aki Bauhaus vagy a szecessziós bútorokkal tölti meg a lakását? Hogy miért retró Harangozó Teri, de miért nem az a virtigli dzsesszt játszó Hot Jazz Band? Hogy miért nézzük más szemmel a régi Erzsébet híd forgalmát meg a Nemzeti órája körüli nyüzsgést pergető amatőrfilmeket, és azokat a sárgára fakult házimozikat, amelyeken fürdőgatyás emberek gumimatracon pancsolnak a Balatonban, és minden kockán világosan érződik, hogy odakint, a parton két forint a lángos?

Talán mert a retró egy olyan kulturális és társadalmi jelenség, amely generációspecifikus. Mondjuk így, a fiatalok sportja. Az „egy újszülöttnek minden vicc új” ősi tapasztalata hívta életre, ami viszont életben tartja, az egyrészt lélektani, másrészt üzleti gyökerű.

Hiszen lehetetlen nem észrevenni a retró mögött a fricskát, a vidoran felmutatott fityiszt, hogy húsz éve hallgatom a szövegeteket, de ebből elegem van, éljen a Tisza cipő meg a Túró Rudi. És ha így van, csodálkozhatunk rajta? Hiszen aki felnőtt fejjel élte meg a rendszerváltást, az sem képes a saját életével, tapasztalataival összevetni mindazt, ami a közbeszédben az általa is megtapasztalt időszakot jellemzi. Megcsontosodott közhelyek, blikkfangos toposzok pótolják immár két évtizede a reális múltértékelést, ki-ki saját politikai érdeke és személyes indulata alapján látja és láttatja, ami megtörtént. Az objektív történészi szemlélet, habár jó esetben leszivárog a tankönyvekig, a diákokhoz már nem jut el: e bonyolult korszak rendre kimarad az érettségi előtti nagy rohanásban a magyarság históriájából.

A fejekben viszont ott marad valami. Olyan lehet ez, mint a Tanácsköztársaság a Bors című tévéfilmsorozat objektívjén keresztül: vannak a jók és vannak a rosszak, a szereplőkkel izgalmas, kerek kalandok esnek meg, és mindennek persze az ég adta világon semmi köze a valósághoz. Csak hát ahogy Tanácsköztársaság volt, úgy a Kádár-kor is megtörtént, de a lózunggá merevült emlékezés valahogy nem nagyon találkozik a családi történetek óhatatlan nosztalgiájával. Mert a magánmúltnak mégiscsak az a legfőbb motívuma, hogy bármi volt is, bárhogyan történt is, legalább fia ta lok voltunk.

A múlt tehát tárgyiasul, és a tárgyak nosztalgiát ébresztenek. A Balaton hullámain ringó gumimatracról immár egy egész generációnak nem jut eszébe, hogy sós víz sohasem érhette, vagy ha mégis, hát csak a fagyos Rügen-szigetnél; nem kísért a gondolat, hogy oké, finom ez a Traubisoda, de milyen lehet a 7Up; ma az Alföldi papucsnak nem konnotációja a babos kendő és a Rice-koncert, és egyáltalán, Trapper farmerrel és Diolen Mobi iskolaköpennyel maximum a retroplakátokon lehet találkozni. Akit tehát ma a retroérzés hajt, az sosem fogja megtudni, hogy az élet valóban kellően bonyolult és sok oldalról leírható volt azokban a tárgyak által megidézett évtizedekben is.

Aki a nem túl távoli múltba tekint, az annyira fiatal, hogy arra sem emlékszik, amikor a szülei ezeket a vágyott darabokat szekérderékszám hordták lomtalanításkor az utcára - ezért aztán ideális célközönség a kereskedelem számára. Így válik a retró, ez a delikát társadalmi-kulturális jelenség sikeres üzleti fogássá. A trend egész ipart szül, a dizájn, a divat, a játékgyártás, a könyvkiadás, a pop- és előadóbiznisz, mind-mind megtalálja a maga hasznát ezen a piacon. A terjeszkedésnek csak a fantázia hiánya szabhat határt. Mondjuk, akinek bejön a Francia drazsé és a Medve sajt, az lelkes hívéül szegődik a retrovendéglátás megannyi kezdeményezésének is. Boldogan fészkelődik a műbőrrel bevont, ülhetetlen székeken, felvidul, ha a hőálló Durit kávéspohár mellett megcsörren az alpakka kiskanál.

A presszó retró, és mint ilyen, generációs terep. Aki nem hiszi, futtassa le maga is a neves tárcaíró kísérletét, aki hajdani bölcsészként, magyar-népművelés-preszszó szakos egykori egyetemistaként betért valamikori törzshelyére, a Ferenciek terén csillogó-villogó régivé varázsolt Ibolyába. Mint szerzőnk állítja, tényleg minden olyan: a tér, a bútor, még a kiszolgálói kelletlenség is. Csak mi nem vagyunk már olyanok - nincs is hát helyünk ebben a retrovilágban.

Bármi volt is, bárhogyan történt is, legalább fiatalok voltunk