A Román Sándor által életre hívott ExperiDance egykori vezető táncosa, Vári Bertalan tavaly nyáron alapította a fantáziadús elnevezésű Presidance együttest, hogy a „páratlan magyar kultúrkincset újszerűen felhasználva… XXI. századi táncprodukciókat hozzon létre”. Az „új pozitív magyar kultúrimázs kialakítását,” „nemzetközi fórumokon való… terjesztését” küldetésének tekintő kompánia nyitódarabja a Kazinczy-díjas nyelvápolókat hajtépésre ösztönző Hungarythm volt. Mikulás napján bemutatták az Árpád-kori gyökereket sejtető, őshunos csengésű Christmas now-t.

A délutáni matiné kezdete előtt, a majd’ telt házas színházteremben ücsörögve, legalább félszázszor végigküzdöttem a Jingle bells végtelenített xilofonváltozatát. Mire úgy éreztem magam, mint egy megszigonyozott lazac, arra riadtam, hogy a hátam mögött egy tengerimalac-kiállításról csevegnek. Köröttem túlfűtött gyermekek leharcolt hozzátartozókkal. Fölvillant a háttérvetítőn a tehetős támogatók, így a népművelődés oly’ odaadó fáklyahordozója, a csődállapotban vergődő köztelevízió és a Duna deficittévé logója.

A nézők között besétáló, fehér, prémszegélyes ruhát viselő Sznyegurocska (az énekesnarrátor Mózes Anita) arany csillámport szór a légbe, majd a Cirque du Soleil hajdani tagja, a meztelen felsőtestű Bernáth Imre függeszkedik egy hágcsón, művészien érdektelenül, de hosszasan. Hópelyhecske bevezeti a betlehemi tablót: jő a három turbános király, bottal; négy szamárnak látszó férfiú és öt keleties hölgy. A muzsikusok egyike, napszemüvegben, Mikulás-sapkában rágyújt egy házi készítésű tinglitanglira: „Ez a Presidance karácsonyi funky-rock”. Lakodalmas-rap módra. Ezt követően a fiúk megajándékozzák a fülvédős leányokat. Fém bevásárlókocsikat tologatnak. Egy nadrágtartós, csíkos zoknis, pityergő ügyi-fogyi rendre szuvenír nélkül marad. A fehérnépek színes kendőket lengetnek. Átnyújtják meglepetésüket a legényeknek. Szaloncukrot szórnak a nagyérdeműnek. Andersen vidám meséjét, a szegény kis gyufaáruslányról egy fékevesztett, üvöltő pulya zokogása festette alá. Fölcsendült a Stille nacht. Mécsesekkel illeg-billeg a társulat. A kisded elnémul.

Az egymásra (hó)hányt, szerkesztetlen, együgyű fércjelenetek tökéletes összhangot képeznek a lenyűgözően dilettáns mozgáskrachhal. A Románt elhagyó, ám giccsesztétikáját tovább butító, és a NOX stíljegyeivel azonosuló Vári a néptáncot vizezi föl erőtlen társas-, modern dzsessz-, show-táncelemekkel. Verbunkos, sztep, dizsi-risza, lötyögés. Az ötvenperces bárgyúság fő attrakciója, mikor a hat férfitáncos fekete sztreccsgarbóban, rikító nyakkendővel letelepedik a szalaggal átkötött dobozokra, hogy előadja a brit STOMP ihlette promóciós ritmusszámot. Végtagjaikkal ütikverik a kelléket, a testüket, pofozzák arcukat – virtuozitás helyett enyhe chippendale jelleggel. Azaz, nem rántják föl buján a felsőruházatukat, hogy a hasizmukat szemléltessék – amit kizárólag egy vurstlit üzemeltető, lepukkadt iparváros kültelki csehójában tolerálok, munkanélküli vasmunkásoktól. A táncosként minőségi Vári Bertalan a pallérozatlan, tévelygő „rendező-koreográfusok”, a karakter nélküli műkedvelő brigádokat osztódással szaporító nagyotmondók táborát gyarapítja. Bóvlijáról így fogalmaz: „szerintem a Diótörő után ez lesz a család új kedvence”. Mivel konzumkarácsonykor a kacat kivált kelendő, meglehet, hogy jóslata beválik.