A Tűzraktérben vagyunk amúgy, az egység „kávézónak” nevezett részében, itt van a gyülekező. A jegyárus kis türelmet kér, negyedórás csúszással kezdődik a Röpke Szerelőm című (rendező: Fogarasi Gergely), hm, hát elvileg orgazmikus médiaszínház zsáneri megjelöléssel ellátott előadás a Hegedű utcai volt iskola tornatermében, ahová majd „az a fekete ruhás lány” visz minket. Szemünk tehát a fekete ruhás lányra tapad, várjuk a jelet. Addig jäger és hosszúlépés chardonnay-ból.

Az a szabály, hogy nincs szabály (Király Róbert és Alexi Gergely)

Közben betalál még egyszer a részeg fazon, a műsor ugyanaz, ötvenes, cigi, bazmeg. Legnagyobb rémületünkre aztán ő is csatlakozik az előadásra érkezőkhöz. Az udvaron elsuhan mellettünk egy szemlátomást zavart lány, „New Yorkban lesz az esküvőnk, veszek neked egy házat a Seychelle-szigeteken, szeretsz?”, mondogatja kataton mód, gyanút fogunk. Így megyünk le közösen a tornaterem bejáratához, ahol eligazítást is kapunk: az a szabály, hogy nincs szabály. Mindent szabad, oda megyünk, ahová akarunk, azt csinálunk, amit akarunk, nincs vezetés, nincs feszes dramaturgia, nincs konkrét lezárás – egyvalamire kérnek csak: a színészekben ne tegyünk kárt.

Ezt jó szívvel meg tudjuk ígérni.

Persze, nem volna rossz tudnunk, ki színész és ki nem. A velünk érkező részeg odafigyelés helyett lebotorkál a lépcsőn és eltűnik a sötétben. Az újságíró asszisztense itt még nem gyanakszik arra, amit az újságíró már tudni vél, hogy ugyanis beépített emberről lehet szó. Számára csak akkor lesz világos, amikor a tornateremben felépített színpadon meglátja a kórházi ágyon fekvő Apát, azaz Helyey Lászlót, s a hozzá úgymond látogatóba érkező Férjet (Király Róbert) és a Nőt (Világ Viktória). Közben a színpad mellett Japhlet Bire Attias játszik sticken. Részegségnek és New Yorknak nyoma sincs. Mélyen megbúvó konfliktusoknak annál inkább. Fojtott kérdések, hallgatag válaszok. Ezzel párhuzamosan csendes jelenet megy a tornaterem nagyméretű vászonnal leválasztott másik részében, az egyébként bárpultként funkcionáló helyszín közvetlen közelében. Berendezett nappaliban (díszletek: Konkrét Labor), asztali lámpa fényénél Gyerek (Kovács Anna Sára) dolgozik kifestőkönyvén, a kanapéval szemben tévé megy, a műsort nem látjuk.

A mécsesekkel kirakott folyosón poharakkal és üvegekkel zsúfolt asztal, mellette klarinétos (Alexi Gergely), őt vegzálja felespohárral kezében a már megint részeggé vedlett csávó, pénzt dobál a hangszerbe, és időről időre kirántja a zenész szájából a fúvókát. Mintha félkarú rablóval játszana. Megint le akar húzni cigivel, és az ötvenes is kéne neki, nyilván a jackpotra hajt. Huszonötöt tudok adni, a baszszusklarinétban végzi az öszszes apróm. Az előadásra újonnan érkezők láthatóan nem értik, mire megy ki az egész, a legtöbben zavartan pillognak, nincs nálam pénz, hazudják, a pasimnál van, lódítják.

– Azt hiszem, rossz helyen járunk – szúrja oda a haverjának egyikük. Pedig nem. Kétszer koccintok a kamupálinkával kínáló részeggel. Adok tüzet is, csak került neki cigaretta valahonnan. Vissza a kórházba. Helyey László mögött folyamatos videó (Mao, Redlight, Lenz Tünde) pereg, de az említett térelválasztó vásznat nézve sincs unalom: Ocztos István árnyékfestő vízzel és temperával operál, nagyon komoly alakzatokat visz fel a projektor felületére, ahogy mondja, néha a zene ritmusára, néha pedig csak úgy. Többé-kevésbé improvizatíve. Az egész darab tele van rögtönzéssel. A bátrabb „nézők” simán megszólítják a színészeket, s az állandó történések ezen interakciók után folynak tovább. Ismétlődően. Mozaikszerűen. Hogy a „későn” érkezők se maradjanak le semmiről. A Tűzraktér mellékhelyiségéből vagy mijéből kialakított hálószobában történtekről például, ahol a Férj és a Nő jóvoltából néhány perc alatt lejátszódik vagy negyven év: látjuk, hogyan lesz egy szerelemből sarjadó házasságból pokoljárás, megcsalás és megcsalatás. Összesimulós békéből vad ordítozás. Sokk.

Elnyújtózom az éppen üres nappali kanapéján, most végre látom a műsort, az úgynevezett cselekmény felgyorsított változata megy. Egy életút, ismerkedés, szerelem, gyerek, hűtlenség, találkozások és elválások, betegség, családi tragédia. Mindez nagyon jól nyakon öntve művészettel, videóval, gesztusokkal, interaktivitással, véletlennel. Lassan öszszeállnak a foltok, beborít a nagy patchwork poncsó, már éppen nyugszom megfelé, már ha ez az állapot nyugalminak nevezhető, amikor hirtelen átkarol a Nő, úgy súgja a fülembe, New Yorkban lesz az esküvőnk, ugye szeretsz?

Hát persze, hogy szeretlek. És köszi a katarzist. Csak legalább te ne kérj ötvenest, mert mind bedobáltam a gépbe. Cigim meg amúgy sincs.