A kiugatott filmrendező
Már a kezdet is hajmeresztő: pártellenesen született. Apjának, anyjának miatta kellett abbahagynia az illegális kommunista munkát. A hatalomra került párt mintha ezt akarta volna megboszszulni: az operatőrnek készülő ifjút politikai gazdaságtan szakra száműzte Leningrádba. Negyedéves korában az ’56-os magyar „események” miatt több társával együtt hazazavarták, és kizárólag az uralkodó osztály tagjai lehettek. Öt évig lakatoskodott, majd Bukarestben ipargazdászként, aztán operatőrként diplomázott. 1973-ban disszidált az NSZK-ba, csak épp németül nem tudott. A munkaközvetítő szerint operatőr ott sosem lesz, ilyen állás nincs is (a listán)! Ezzel együtt élettörténete szerencse szerencse hátán. Például megúszta a gázkamrát.
– Édesapámat nem munkaszolgálatosnak hívták be, mert az autóvillamosság hiányszakma volt. A keleti fronton comblövést kapott. A német–magyar katonakórházban nyílt titok volt, mi történik Auschwitzban. Apám pont a gettózás idején jöhetett haza lábadozni. Összehívta a családot, hogy meneküljenek a havasokba, bújjanak a szénakazalba, akárhová, csak a gettót kerüljék! De a hitközség szétküldte az embereit a zsidók győzködésére, hogy ne próbáljanak szökni, mert csak munkára viszik őket. Mikor a bőrkabátos fiatalember előadta ezt a mesét, apám hozzá akart vágni egy franciakulcsot, de kiugrott előle az ajtón. Szomorú, hogy apám édesanyja, a húga, két bátyja, gyönyörű unokanővérem inkább a hitközségnek hitt. Sértődve mentek el, mert csúnya dolog, hogy nem tartunk velük, pedig a családnak együtt kellene maradnia. Senki sem jött vissza közülük.
A szerencsefia két vele egykorú német gyerekkel kószálta át a háborút; gyerekszobája a kolozsvári nagypiac lett. A szülei arra tanították, nem az számít, hogy valaki román, szász, magyar, zsidó, hanem az embersége. A jeles operatőri diploma után választhatott: játékfilm- vagy dokumentumfilmstúdió. A többség által áhított helyett az utóbbiakhoz szegődött. Onnan került át a román tévé magyar adásához. Aztán Saarbrückenben már nem volt válogatás. Filmjei tetszettek, de „nyelv híján” nem tudtak mit kezdeni vele. Két hét múlva visszament a stúdióba és képes volt legalább azt elmondani: „Már tudok németül!” – és akkor épp megbetegedett egy operatőr…
– Lassan jött a többi munka is. Engedélyezték első rendezésemet: portrét a New Yorkban élő nagy magyar fényképészről, André Kertészről. Ő harminc év Amerika után is pocsékul beszélt angolul. A film úgy kezdődött, hogy próbálta a németet, de nem ment, áttért franciára, végül inzertáltam: „Beszéljünk inkább magyarul!” Büszke voltam, hogy New Yorkban, német pénzen magyar filmet forgatok. Nyolcvannégy éves, és már özvegy volt ekkor. Már nem mert kamerával kimenni az utcára, félt, hogy fejbe verik és kitépik a kezéből; a szobájában improvizált csendéleteket fotózott. Hihetetlenül közvetlen, kedves volt: ilyen nagy művésszel azóta se hozott össze a sors.
Az ARD-nél Pista szárazpipás főszerkesztője kitalálta, készítsenek sorozatot A történelem színhelyei címmel. Az ötvenkét filmből tizenkettő az övé Kelet-Európáról, az első Budapestről szólt.
– Egy jelenetben a harmincas évekbeli Híradót összevágtam a Csárdáskirálynővel, és a Darányi-kormány díszmagyarban egyáltalán nem különbözött a Hajmási Péter, Hajmási Pál világától. Budapestről nem lehetett filmet készíteni ’56 nélkül. Partnerem, az Idegenforgalmi Propaganda Vállalat képviselője ajánlott nekem egy történészt. A barátaim szörnyülködtek: te jóságos isten, hát ez verőember volt ’56-után! Mit csináljak? 1979-ben nekem kellett elmondanom, hogy ’56-ban forradalom volt, néhány híradósnitt, tankok, halottak, majd bevágtam a nagyvásárcsarnok tátogó halait azzal, hogy erről a témáról még ma sem lehet Budapesten nyíltan beszélni.
Erdélyt bemutató filmje kimondta, hogy a hírhedt dákoromán származási teória agyrém. Állami doktrínává vált, és ami a legnagyobb baj: a végén el is hitték. A filmnek mindenütt nagy sikere volt, kivéve az akkor még bonni román nagykövetséget, akik ötoldalas levélben tiltakoztak a tévéelnöknél, hogy sérti a román népet és történelemhamisítást követett el. A főszerkesztő szakvéleményt kért a két legismertebb Délkelet-Európa-szakértő történésztől. Aztán a ro-
mán nagykövet orra alá dörgölte a profok véleményét, és azt, hogy a románok évek óta kiröhögtetik magukat minden történészkongresszuson, végül sok sikert kíván a román népnek. A román ultrajobboldal lapja, a Romania Mare közölt egy cikket róla: „Az ügynök Fischer rágalmazza a román népet”. Ezt ő felnagyította és bekeretezte.
– Bukarest?
– Tíz évig éltem a román fővárosban, de hiába, képileg rettenetes nehéz volt megoldani, mert nincs katedrális, nincs klasszikus városközpont. Egy felvágott nyelvű román költőt kértem fel moderátornak. Vannak dolgok, amiket a szerző, egy dokufilmben nem mondhat ki, de más megteheti. Ő aztán megkérdezte, hát mi van itt? A lázálom Ceausescu-palota, ezenkívül tulajdonképpen semmi más. Az egyik legnehezebb partim volt a bukaresti.
– Ezzel szemben Pétervár gondolom, tele volt emlékképekkel.
– Ott is leéltem három és fél évet, de a nyári Pétervár nem egyenlő a téli Pétervárral. Nyáron vannak a fehér éjszakák, és télen a fekete nappalok. A nejem azt mondta, ha még egy évig itt kell lenned, akkor elkezdesz keresni egy baltát és egy vénasszonyt. Lehetetlen klímájú hely, és a péterváriakat minden orosz azonnal felismeri, mert papírfehérek, a gyerekek véznák, soványak. Gyönyörű város, ami fővárosnak épült, és Sztálin harminc évig dolgozott azon, hogy vidékké degradálja, de nem lehet, úgy benne van a fővárosiasság.
– Sikeres filmek tucatjai után, 1999-ben –boldog negyedik házasként – nyugdíjba vonultál, majd Pilisvörösváron vettél házat. Mi hozott ide?
– Miután harminc évet lehúztam Németországban, nagyon vonzott az anyanyelv. Itt volt a sok erdélyi haver, a két Bodor – Ádám és Pali –, Csiki Laci, Karikás Péter, rengeteg barát. De főleg az anyanyelv vonzott. Ám az igazság az, hogy nekünk fogalmunk nem volt arról, hogy mi Magyar-
ország. Erdélyből különösen a Ceauidőben, úgy tekintettünk errefelé, mintha ez egy felvilágosult, liberális ország lenne. Hamis elképzeléseink voltak arról, hogy mifélék az emberi viszonyok, és főleg arról nem volt fogalmunk sem, hogy mennyire nem tud az ország Erdélyről semmit, hogy kár beléjük az egész.
Nyugalmát feldúlta a Váci utcai Kasztner Rezső-emléktábla. Nyolcéves gyerekként tanúja volt, hogy az Auschwitzi jegyzőkönyv tényeit elhallgató, Kasztnerrel együttműködő hitközség embere hogy beszélte rá a családját a halálba vonulásra. Ettől kezdve a nácikkal kollaboráló cionista ügyvéd szüntelenül vitatott tetteinek a dokumentálására áldozta idejét, pénzét és energiáját, de a hazai szaktörténészek makacsul vitatják a nemzetközi szaktekintélyek véleményével egybecsengő érveit.
– Kilenc év után ez riasztott volna el?
– Ez is benne volt a pakliban. Vagy az például, hogy abszolút nincs jogbiztonság. Ha ne adj’ isten, peres helyzetbe kerülök, el vagyok veszve. Piti példa: szemben velünk volt egy állandóan ugató hatalmas kutya. Rettenetesen zavart a szüntelen ugatás. Felajánlottam, hogy veszek egy ugatásgátló nyakörvet. Nem, nem. A szentiváni polgármester azt mondta, nem tehet semmit. Ha egy kutyától nem tudnak megvédeni, hogy akarnak valami mástól megvédeni?
– „Kiugattak” Magyarországról?
– A szomszédok sugallták: a kutyát meg lehet mérgezni. Nem akartam ilyen perpatvart. Sokan kérdik, hogy érzem magam Aachenben, ahová visszatelepültem. Úgy, mint a turista, aki kivette a bakancsából a kavicsot. Egy éve költöztünk vissza, és ezalatt nem láttam ott egyetlen agresszív gesztust sem. Sem szóban, sem tettben, semmiben, amivel itt ötpercenként találkozhatsz. Ha autót vezetsz, már agressziónak vagy kitéve, nem beszélve arról, ha olvasol egy újságot. Bármelyiket. Itt a düh, a méreg, az elégedetlenség és a visszafojtott indulat annyira a levegőben van, hogy számomra ez már tűrhetetlen. Mindenki mindenkire haragszik, mindenkire vicsorog, és a politikáról, a sajtóról még nem is beszéltem. A társadalmi légkört sikerült teljesen megmérgezni, alig hallani jó szót, mindenki elégedetlen. Az antiszemitizmusról, a cigánygyűlöletről nem szólok. Engem a világba üldöz az is, ha egy negyven év körüli hölgy elmeséli: képzelje, a nőgyógyászom, akihez tizenöt éve járok, a Magyar Nemzetet olvassa. Hogy menjek többet hozzá? Nekem ez elég! Fussál innen, amerre látsz, ha itt így megy. Nem beszélve arról, hogy az erdélyiek – kevés kivétellel – lassan kipusztultak mellőlem vagy lebénultak, alkoholisták lettek, vagy, ami még szörnyűbb, politizálnak.
