Az idén hetvenöt éve, hogy Kovalovszky Miklós nyelvész felvetette: a szépirodalmi művekben előforduló nevek is tudományos feltárásra érdemesek. Az 1960-as évektől vizsgálat alá került többek között Arany, Mikszáth, Jókai, Babits műveinek személy- és helynévanyaga, ám írói névmonográfia még nem született egy sem –idézte fel az irodalomtudomány és a nyelvészet határterületének évtizedeit Vitányi Borbála a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott tanácskozáson.

Sinka István – akinek műveit Heltainé Nagy Erzsébet vizsgálta – a paraszti élményvilágból szociográfiai pontossággal tudott egyetemes költői univerzumot alkotni. Ennek a poétikai eljárásnak fontos eszköze volt, hogy hőseit mind eredeti nevükön szerepeltette. Petőfi életművében ezer név szerepel – számolt be kutatásairól P. Csige Katalin, kiemelve: amilyen leleményesek A helység kalapácsának beszélő nevei – széles tenyerű Fejenagy, a helység kalapácsa, Szemérmetes Erzsók – éppolyan beszédes, hogy a János vitéz sok alakja közül csak kettőnek van egészen mindennapi neve: Jancsinak és Iluskának.

Szoboszlay Ágnes Németh László névvilágát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az író nagy következetességgel adott nevet szereplőinek. Akárhány művében forduljon is elő egy Sándor, az mind indulatos és duhaj, a Margitok pedig igen határozott személyiségek, mint a Villámfénynél dráma szereplője, aki kutyakorbáccsal őrzi a férjét, Bakos Imrét. A regénycímként is hatásos Égető Eszter egyik figurája, Méhes Zoltán a szerző alteregója, erre utal az is, hogy a név a Németh László anagrammája. A helynévadás is Németh tudatosságát mutatja: a tökéletes topográfiával megrajzolt Gyász című regény falujának csupán neve nincs.

Rendkívüli következetesség jellemzi Háy Jánost is. Az író névadási stratégiáját elemezve Horváth Csaba arról beszélt, hogy Háy figurái egyfajta személyiségvesztésen mennek keresztül, és így a nevük sem lehet egyedi, ezért hívják őket Pityu bácsinak vagy Gézagyereknek. A személyiség felszámol(ód)ásának szélsőséges példája A gyerek című regény főalakja, az életét negyvenes alkoholistaként végző „gyerek”, aki már nevet sem kap.

A József Attila életművét vizsgáló Tverdota György bőséges példatárából álljon itt kettő: a Thomas Mann üdvözlése című versben a költő a „férfi, ember” jelentésű német Mann főnévvel játszik, amikor azt írja: „de mi férfiak férfiak maradjunk (…) s mind ember, mert az egyre kevesebb”. A magyar irodalom egyik legismertebb neve pedig a Születésnapomra című versben szerepel: „Ha örül Horger Antal úr, / hogy költőnk nem nyelvtant tanul, / sekély / e kéj –” A szegedi nyelvészprofesszorral konfliktusba keveredett költő a név ártó szándékú idézésével egyfajta varázslást (tkp. bosszút) követett el a névvel –a nyelvvel.

Azt hihetnénk, hogy a szerző neve egyszerű eset. A magyar irodalomtörténet „megalapítójától”, a XIX. század második felében tevékenykedő Toldy Ferenctől kezdődően azonban ez korántsem mindegy – fejtegette Schein Gábor, kezdve a sort éppen a Schedelből lett Toldyval, folytatva a Zieglerből lett Gárdonyival, a Grosschmidből lett Máraival. Az efféle névváltoztatásokat az idegenes – németes, zsidós – hangzás motiválta. (A szláv hangzással kevesebb volt a baj, példa erre mások mellett Pilinszky.) A név megtartása tehát bizonyos esetekben a hagyomány tudatos megsértése. Így tett maga Schein is, amikor az Élet és Irodalom versrovatának vezetője a 90-es évek elején feltette neki a kérdést: eredeti nevén akarja-e a verseit publikálni? A kutató e tradíció lazulására Ayhan Gökhan magyar költőt hozta példaként, és utalt arra is, hogy hamarosan magyarul író kínaiak is a honi irodalmat gazdagítják majd.