Előre kiszámíthatatlan események, egybeesések, sorsszerű véletlenek hosszú sorának köszönhető, hogy nem az ország legrosszabb esztergályosának, hanem a Nemzet Színészének születésnapját értük meg ezen a téli napon, nem utolsósorban azért, mert annak idején egy kis inas pályát módosított, bár nemigen valószínű, hogy ezt akkoriban így nevezték.

Történt ugyanis, hogy a fémmegmunkálásra szánt tanonc, brahiból - konkrétan fogadásból - elment felvételizni a színművészeti főiskolára, és (természetesen) őt föl is vették, az eredeti jelöltet viszont nem. Így indult a munkapadtól a színpadig Garas Dezső, s ezért nemcsak a közönség tartozik örök hálával, hanem - saját állítása szerint - minden olyan szerkezet, amelyet az általa esztergált srófnak lenne dolga összetartani, lévén tök tehetségtelen marós.

De a sorsforduló igazi nyertese a színház, a mozi, általuk pedig a nézők, akiknek nem is kellett sokáig várniuk arra, hogy az amúgy is tősgyökeres józsefvárosi fiatalember átérjen a Blaha túlsó oldalára, a Nemzeti Színházba, ahol a szakma nagymesterei - Gellért Endre, Major Tamás és Nádasdy Kálmán - kísérték első lépéseit. (A sok nehéz időt megért, politikai, valamint építészeti próbát kiállt területhez egy gyógyíthatatlan érzelmi trauma is fűzi: 1965. április 23-án, az egész társulat szeme láttára robbantották fel a Nemzetit. Az Akácfa utca sarkán zokogó tagság tanúja volt, ahogy az épület az első detonációnak még ellenállt, csak a második kísérletre adta meg magát.)

Garas Dezső szerint a pályakezdéshez, az alkotótársak, a barátok, a szerepek megtalálásához - egyszerűbben fogalmazva: az élethez - szerencse kell, és ez ügyben nem is állnánk le vitatkozni vele. A "mi lett volna ha" kezdetű logikai játék sosem tartozott a kedvencei közé, az elméleteket az ő esetében rendre megcáfolta a valóság.

Ugyanis, mikor térdre kényszerült a Nemzeti, akkor már kétszeres Jászai Mari-díjas művész volt, és bizományosa a másik (Törőcsik) Mari életre szóló barátságának, akit egy focirajongó - és többnyire csak a foci fényében ragyogó - ország zárta szívébe Steinerként, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című szívszorító-melengető élet-halál meccs mozijában. Remake is készült belőle, ráadásul itt, Magyarországon. Fóton meg is van a díszlete. Menekülés a győzelembe volt a címe, Sly Stallone, Michael Caine, Pelé, Max von Sydow főszereplésével igazi kasszasikerré vált, kár, hogy a lényeg - Ónódi (Sinkovits), Steiner (Garas) és Pogány (Márkus László) - hiányzott belőle.

Akkoriban nem lehetett még tudni, hogy a véletlen (?) szerencse (?) 1973-ban belesodorja egy másik emblematikus fociikon szerepbe, és egy másik életfogytiglanos barátságba - ugyanazzal a lendülettel. Sándor Pál, a Régi idők focija című film rendezője és Minarik (Mosodás) Ede szülőapja szerint kettőjüket egyszerű kémia köti össze (egyes szerzők szerint gúzsba is). Kapcsolatukat a csabagyöngyei kezdetek után megpecsételi az 1983-as Ripacsok - a magyar mozi örökbecsű gyöngyszeme, amit sírva-röhögve imádott néző és kritikus, kórusban -, és idővel kiderült, hogy párosuk megfejthetetlen titka az örökös csesztetés, a másik idegeivel való játék, az örök zrika, nyilván ez teszi kapcsolatukat szerelemszerűvé, akár évtizedes kihagyásokkal, a kezdetektől a Noé bárkájáig, örökkön örökké, ámen.

Garas Dezső esküszik rá, hogy sokszor a kisebb szerencsétlenség óvja meg a végzetestől.

Ha nem kezdi ki egészségét egy undok nyavalya, aligha éli túl a komoly bajt.

Ha negyvennégyben nem a vidámparkban kap egy akkora (figyelmeztető) frászt, amitől becsúszik a ringlispíl lova alá, amiért sárga-csillagos kabátját összetekerve lóg be a házbeli srácokkal balhézni, talán nem faló, hanem vagon a történet vége.

És akkor sosincs Száz év magány, se Szolnokon, se Bogotában, nincs örökös tagság, nincs két, sikeres, felnőtt gyerek... és (végre) unoka.

Ha nincs az örökös tépelődő szkepszis, az útkeresés, a színház és az ember - no meg a kettő kapcsolatának - olykor mazochista elemzése, a szolidaritás, az egymás segítésének könyörtelen számonkérése, talán más lenne minden.

A miénknél naposabb égbolt (jó, nem kunszt) hívogatta Kaliforniába, (Zsigmond Vilmos, a volt osztálytárs tárt karokkal és a Universal teljes arzenálját felvonultató autóssétával várta Hollywoodban), és hiába csengett fülébe Gombaszögi tanárnő intelme a főiskola első órájáról, miszerint "aki nem akar világhírű lenni, most azonnal álljon föl, és menjen haza!" - az akart lenni, de a mi szerencsénkre - maradt.

Ahogy telnek az évtizedek, szerényebbek lesznek a vágyak. Kezdetben kellett egy csapat, másfél évtizedre rá már beértük volna egy társsal - lásd: egyedül nem megy... -, de emberöltő múltán már megint csak jó lenne: együtt.

Nem a régi, álságos státuszrendszerben, amiből elsőként menekült ki 1977-ben, végrehajtva saját (korszakos) rendszerváltását, és rettegve a kiszolgáltatottságtól. Nem a puhadiktatúra színházéltető, sorok között üzenő izgalmával.

Garas Dezső lényével és élete (eddigi) szerepeivel, rendezéseivel, minden szavával elhiteti velünk: egyszer lesz még egy csapat.

Ma hetvenöt éves.

Lesz ideje kivárni.