Nem mennék bele nagyon a részletekbe; aki nem látta mostanában az Erzsébet teret, először próbálja meg elképzelni, milyen lehet egy táj, amelyet egy hétig folyamatosan lőttek aknavetővel, majd a kapott eredményt szorozza meg kettővel. Igen, pontosan olyan.

Ilyen körülmények között pulzál a kultúra odalenn, az eredetileg a Nemzeti Színház pincéjének szánt, utóbb kultúrtérré nemesült Gödörben, mert a kultúrát nem lehet megzabolázni holmi aknatámadással, az pulzál tovább és tovább, rendületlenül. Már amikor, persze. Kellemes nyári estéken. Fesztiválok idején, mondjuk. Egy biztos, a kultúrtérnek szánt Gödör egy novemberi péntek délután, úgy négy óra körül nem több, igaz, nem is kevesebb, mint egy kocsmával szegélyezett, kihalt aluljáró.

Jobbra hatalmas, részben megrepedt üvegzet fogadja a publikum azon tagjait, akiknek ilyentájt nincs jobb dolguk. Az üvegfal mögött setét, hosszanti tér bontakozik ki, ahogy a pupilla tágul, benne képzőművészeti alkotásnak kinéző tárgyak sejlenek fel. Valami kortárs galéria lehet - konstatálja a meszsziről jött ember, akinek meg kell békélnie a feltételes móddal. Az egyik üvegtáblára ugyan feltettek egy papírt, azzal a felirattal, hogy bejárat, de ez a papír itt semmivel sem kevésbé szürreális, mintha mondjuk egy fúrókalapács oldalára rakták volna. Mert igazából semmi sem nyílik. Azaz pontosabban igen, de mégse: pár méterre a papírtól be lehet jutni egy rossz szagú előtérbe, ahol számos ajtó látható, de az is mind be van zárva. Lehet, hogy ez az egész egy olyan becsapós performance, nem is tudom.

Az egyetlen tér, ahonnan életjelek érkeznek, a Gödör Klub, amelyről azt tudtam megállapítani, így főműsoridőn kívül, hogy főműsoridőn belül igen izgalmas kultúrkrimó lehet, amúgy viszont egy teljesen közepes pesti lokál, ötszáz méteres körzetben legalább egy tucat sokkal jobb hely van, nem teljesen világos tehát, hogy az a kábé húsz ember, akit megszámolok, miért éppen itt múlatja az időt, mindenféle teákkal. Látszik már most, persze, hogy este valami zenés rendezvény lesz, például abból, hogy betolnak elém egy guruló állványzatot, amelynek a tetejére egy berendezőforma fiatalember van felültetve, arrébb, a színpad mellett meg valami rács-szerű izét akar összerakni használati utasítás alapján és részben telefonos segítséggel két atyafi meg egy angolvizsla-kölyök. De az este innen nézve még átkozottul messze van, nehezen hihető, hogy a vendégek a hátralévő időt akarnák kibekkelni.

Nem hagy nyugodni a rejtély, ezért elemelkedem kültérre kalibrált, alumíniumból és némi fából komponált székemtől, hátha találok valamit, amitől megvilágosodom, de nem jutok ötről hatra. Van ugyan hátul három csocsó, meg mindenféle friss programfüzet, meg négyféle pogácsa, hagymás, sajtos, tökmagos és káposztás, és a kávé is elég jó, de például a padló néhol úgy néz ki, mintha felgyújtották volna, a vécé meg kifejezetten lehangoló.

A többi néma csend, az aluljáró ezzel véget is ér, a kém hazatér. Egy kis vargabetűvel: a buszpályaudvarból lett Design Terminálban egyszerre két remek kiállítás is látható, azt még megnézi, hátha ettől mégis olyan érzése lesz, hogy ma sem élt hiába.