Nem teljesen utolsók, de az szinte biztos, hogy ez a főmű, ez marad utánuk. A Mikrokosmos vonósnégyes mintha ezért jött volna létre, bár ez becsapós: a vonósnégyes megalakult már akkor is, amikor szó sem volt az új Bartók-összkiadásról, és remélhetőleg még ma is megvan. Nehéz megállapítani, hiszen nem klasszikus felállás, éveken át titkon együtt próbáló ifjakból, akik váratlanul és teljes fegyverzetben pattannak elénk, mint a Pallasz Athéné Quartet. A nevek ismerősek önállóan is, különösen a két szélső emberé: Takács-Nagy Gábor az első hegedűs, Perényi Miklós a csellista. Közöttük ül Tuska Zoltán és Papp Sándor. Kipróbált kamarazenészek, többségükben sokszor bevált vonósnégyes-tagok, de, ezt el szokás mondani, főleg a vonósnégyes, mint formáció védelmében: ettől még nem feltétlenül a lehető legjobb vonósnégyes.

Viszont ez a formáció talán a legtökéletesebb az összkiadás számára, ha annak veszszük a Bartók-sorozatot, aminek készül. Egyszerre élvezeti cikk (bármilyen hülyén is hangzik ez a szó Bartók vonósnégyeseire) és hangzó dokumentum. Akármi is lesz a hanglemezek sorsa hosszabb vagy rövidebb távon, ekkora erők soha nem fognak fölvonulni a Bartók vonósnégyesek mögött, ekkora szak- és tudományos arzenált nem lehet majd bevetni, gyakorlati zenészeket és tudósokat, akik nemcsak kiadásokat bogarásznak, de kéziratokat, leveleket, elérhető felvételeket, szájhagyományt, mindent figyelembe vesznek. Nem nagy baj, mert akik utánuk jönnek, azoknak elég figyelembe venni ezt a felvételt, ebben benne van mindaz, ami ma elérhető, és aligha fog már sok újdonság kiderülni Bartók Béláról. Közben pedig, ha minden jól megy, sikerül időben megfogni egy Bartókkal kapcsolatos, világszerte terjedő téveszmét, és nem fogják a vonósnégyeseket virtuóz szörnyűségnek, XX. századi rémítgetésnek interpretálni.

Ugyanakkor szabad marad a pálya. Mert a Mikrokosmos tíz lazán együtt töltött év, a hasonló zenei neveltetés és világkép ellenére sem teljesen vonósnégyes, négy arányos, pontosan kivitelezett szólamot hallunk, de nem egy közösséget. Időnként döbbenetesen és szokatlanul erős a csellószólam, amivel egyébként semmi baj nincsen, hiszen, mondjuk az 1. vonósnégyest annak idején a Waldbauer-Kerpely kvartett mutatta be, egy olyan társaság, amelyik nevében is fölhívta a figyelmet a csellistájára. A sokat idézett Goethe-mondás szerint a vonósnégyes négy intelligens ember társalgása. Ezt mindenképpen megkapjuk. Ám meglehet, hogy van, amit Goethe sem tudott a vonósnégyesről ezenfelül: csapat, közösség, egységes akarat, saját hang, összegződő erőkből fakadó új minőség.

Akárhogyan is: hagyjuk a jövő vonósnégyeseit, és hagyjuk az egész jövőt, ez a lemez most van itt, most érzem, hogy szélesre tárt egy ajtót, ahová bekukkantani is fél az ember. Bartók már 1907-ben, az 1. vonósnégyes idején sem simogatta a közönséget, sőt, megkockáztatom, hogy a mai hallgató hamarabb találja meg a kulcsot, mondjuk az 5. vonósnégyeshez, mint az elsőhöz, és ebben a nagy elveszésben megnyugtató könnyebbség, hogy fogják a kezünket, hogy tudjuk, az szólal meg, amit Bartók elképzelt. Ha nem értjük, bennünk van a hiba.