Ígéret maradt
Pedig a kezdet biztató. Az ötletek külön-külön talán nem, de együtt ígéretesek. Almási-Tóth András átirata szerint egy filmrendező vallatja a túlélőket a fiatalon meghalt prostituált tragikus sorsáról, amit a koreográfus-rendező, Barta Dóra elgondolása szerinti táncok kísérnek. Tíz percig, talán negyedóráig még a gyanakvó néző is azt hiheti, hogy az emlékmozaikok leleplező tárgyszerűsége és a tánc érzéki-ironikus kettőse tükrében A kaméliás hölgy regényből, színdarabból, operából, filmről jól ismert érzelgős története izgalmas új fényben fog megjelenni. Az első percekben nemcsak az elgondolás látszik érdekesnek, de a játék is reményeket kelt. Cziegler Balázs díszlete szögletes fekete térrel jelzi a gyászt, Kaszás Gergő könyörtelen filmesként kérdezi ki a tanúkat. Az idősebb Duvalt belső szigorral alakító Safranek Károly egy lejtőn lefelé csúszva vall, Tunyogi Péter az öreg Mauriac herceg szerepében hol peckesen, hol roggyantott térddel ide-oda rohanva, leleplező komikummal beszéli el viszonyát a tüdőbeteg kurtizánnal, aki halott lányára emlékezteti.
Aztán a fekete falak fölemelkednek, helyükön élénk, világoszöld kulissza marad, és elkezdődik a történet. A hagyományos, történetmesélős színház szabályai szerint. Az átíró mintha nemigen tudta volna eldönteni, mit is akar kezdeni a régi történettel. Az érzelgősségből visszavesz, ám nem nyújt helyette lényeges felismeréseket, semmi újat nem tud mondani a szomorú esetről, pláne nem olyat, ami kimondottan nekünk, XXI. századi embereknek szólna.
Barta Dóra táncokkal dúsítja az előadást. A főszereplőket meg is kettőzi, Lázár Eszter és Csere Zoltán ad elő kortárs táncot Járó Zsuzsanna és Ötvös András helyett, az övékhez hasonló ruhában - nyilván a félreértések elkerülése végett. Az eljátszott és eltáncolt jelenetek többnyire mechanikusan váltakoznak, amit elmondanak, azt utána eltáncolják. Ezen nem sokat segítenek azok a próbálkozások, amikor színészek és táncosok partnert cserélnek, meg amikor a színészek mutatnak be mozgásszínházi elemeket. Szöveg és tánc különböző dolgokról, eltérő stílusban beszél, anélkül hogy kiegészítenék egymást. A koreográfia tudatmélyi traumákról hozna hírt talán, bár némelyik táncos, köztük a halált megjelenítő Túri Lajos, inkább vicces, mintsem tartalmasan komikus jelmezt, maszkot visel. Prózai rendezőként Barta Dóra nem tudja színpadi eszközökkel pótolni az átiratból hiányzó határozott elgondolást. A főszereplők tanácstalannak látszanak, hogy miképpen is kellene vélekedniük ezekről a XIX. századi alakokról, mit tudnának róluk ma nekünk mondani. Járó Zsuzsanna túléretten szomorkás Marguerite, Ötvös András gyermekien rajongó Armand. Saárossy Kinga éppoly bölcs komolysággal visel a fején egy cipőt, mint Prudence közhelyes szerepét. Vajda Milán becsülettel pattog sértett Varville grófként.
A játék vége felé ismét fölbukkan a filmrendező - közben Kaszás Gergő Gaston kicsiségében is csaknem fölösleges szerepét játssza el -, ám már nem dokumentumokat gyűjt, hanem játékfilmet rendez, a halál jelenetét állítja be, miközben nekrofil vágyakozás gyúl benne a haldokló nő iránt. Később Ötvös András a nézőtéren át késve érkezik Armand messzi útjáról, és bizonygatja, hogy időben jött, s a lány valójában a karjai közt halt meg. Ennyi maradt az első percek gazdag ígéreteiből. Lapos tréfálkozás.
