Olajoshordóban lebegő novella

Felhőkarcolót hámoz, ikozaédert fércel, kifordítja a teret. A Munkácsy-díja és számos hazai tárlata ellenére itthon kevéssé ismert, külföldön viszont rangos díjakkal elismert képzőművész, Csörgő Attila most a Ludwig Múzeum retrospektív tárlatán mutatkozik be.

- Gyakran szökött be titokban az iskolai fizikaszertárba?

- Soha! A fizikai kísérleteim korábban lezárultak, és kimerültek abban, hogy az építőkockából rakott toronyházak kapcsán megpróbáltam versenyre kelni a gravitációval. Az iskolában aztán, mint minden rendes gyerek, hivatalból utáltam az unalmas, élettelen tantárgyakat, mint a fizika, a matek.

- A Ludwig Múzeum termeit járva ezt nehéz elhinni. Műalkotásba oltott törvényszerűségek mindenütt: hol miniturbinák felett lebegtet különféle papírgömböket, hol felhőkarcoló-makettet "hámoz", azaz terít ki geometriai szabásmintává, hol két apró fényforrást pörget egy furcsa szerkezeten, hogy aztán a szabad szemmel nem érzékelhető jelenség a mellékelt fényképen tökéletes gömbhálóként rajzolódjon ki.

- Kalandorként élmény volt visszatérni a korábbi muszáj-területekre. Egy-egy gondolat megvalósítása és működőképessége kedvéért boldogan böngészem hónapokig a szakirodalmat, hogy magamnak felfedezhessek, a nézőnek pedig felkínálhassak egy új, meglepő nézőpontot. Néha talán elég egy jó ötlet is, hogy kirántsam a nézőt a megszokott koordinátarendszerből. Mondjuk egy pohár víz fotójával, amelyen a láthatatlan, forgó asztallap miatt elferdül a vízszint.

- Mintha másodlagos szerepet kapna tárgyainál a külcsín. A Plátói szerelem című "terepasztalon" úgy alakul át vég nélkül egy hurkapálcakocka két tetraéderré, majd vissza, hogy látjuk az összes kis csomót, az asztal alatt a motort, a csigákat, a görgőket, a biztosítótűből, anyacsavarból rögtönzött egyensúlyokat.

- Sosem akartam csillogó mobilszobrokat építeni. A lényeget takarnám el, ha elegáns burokba rejteném a gondolkodás folyamatát. Az építés, a játékos teremtés a fontos. Ami az alapanyagot illeti, bolhapiacon talált vagy eldobott alkotóelemekkel is beérem. Az öröm ettől független, amikor például a Maelström poklában című Poe-novella mindent elnyelő, ébenfekete tengeri örvénye megelevenedik egy hatalmas, használt olajjal teli hordóban. A centrifugaként megpörgetett test fölé hajolva, a mozgó tükörképek optikai szívóhatása révén, mintha az egyre mélyülő örvénybe pillantó nézőt is beszippantaná az őserő.

- Ezek a tárgyak azért próbára teszik az edzett idegzetű gyűjtőket is.

- Magam is meglepődtem, amikor az olajos hordóért jelentkezett egy osztrák vállalat, ezt most az ő gyűjteményükből kértük kölcsön a kiállításra. Többnyire azért inkább a kísérletezés során készült fotódokumentációk, illetve a belőlük kinövő fotómunkák kelendők, azok is inkább külföldön.

- Legutóbb egy neves londoni vásáron, a Friezen elkapkodták a portékát, amelyhez neves, szlovén galériása, Gregor Podnar csatolta szakmai hitelét. A hazai gyűjtői réteg nem túl konzervatív mindehhez?

- Dehogynem. Hatalmas a lépéshátrány. Itthon még mindig festményalapúak a kollekciók, a fotó is csak a legbátrabbak csapásiránya. A videoművészet, vagy az a fajta kísérletezés, amit én művelek, holttérbe szorul. Annak idején boldogan iratkoztam be a Képzőművészeti Egyetem végzős festőjeként a frissen alakult intermédia szakra. A kilencvenes évek elején az akadémizmus dohos levegője után valami friss kifejezésmódra vágytam. Egy szűk rétegen túl persze, azóta sem jutott ez a műfaj. Elszigetelt jelenség maradt, számottevő befogadó közeg nélkül.

- A korábbi hazai kiállítások mellett, velencei biennále-kiküldetéssel és Munkácsy-díjjal is nyugtázta ténykedését a kultúrelit. A rendszeres külföldi meghívások mellett tavaly a legrangosabb médiaművészeti díjat, a kétévente odaítélt Nam June Paik-díjat is megkapta a világzsűritől. Ez életműdíj?

- A díjat két fotográfiáért kaptam, amelyek saját gyártmányú fényképezőgéppel készültek. A szennyvízcsőre szerelt, tengelye körül elforduló gép részben a normális, részben egy fejre állt világot rögzít. A hosszúkás képcsíkot egy magába visszaforduló Möbius-tekerccsé illesztettem össze.

- Kárpótol egy ilyen díj a hazai légüres térért?

- Ha nem is kárpótol, de életre szóló élményt jelentett. Az utolsó körös pályaműveket a kölni Wallraff-Richartz-Museumban állították ki. Az én munkáim Rembrandt és Frans Hals műveivel, illetve középkori camera obscurák társaságában időzhettek. Ilyenkor az ember hajlamos elhinni, hogy a nagybetűs művészettörténet készülő fejezetének egyik szereplője.

"Sosem akartam csillogó mobilszobrokat építeni"
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.